2013. augusztus 5., hétfő

You

A fehér-ezüst pendrive-ot szorongatva igyekeztem le a konyhába. Évek óta nem néztem meg, mit rejt, csak pár hónappal ezelőtt csúsztattam a vörös alapon fehér pöttyös, csipke szélű, saját készítésű tolltartómba, mint egy emlékként a régi időkről.
Nem rémlett semmi, csak, hogy van rajta egy levél. Csak egyszer (maximum kétszer) olvastam, mindent elfelejtettem már, kivétel azt, kitől kaptam. Volt már a fiókom mélyében, egy dobozban összeszedve nem egy holmival együtt, gondolkodtam már azon, hogy egyszerűen ott hagyom egy padon vagy a szemetesbe borítom minden vackommal egyetemben. Tavaly előtt mindent összeszedtem, az ezüstlánctól kezdve a legutolsó rózsasziromig, minden írást, minden emléket, és vagy a kandallóban lobogó tűz martaléka lett, vagy valahol, Szolnokon egy régi park kopott szemeteskosarában végezte - ahogy tetszett. De ezt, ezt az egy dolgot nem tudtam meggyilkolni, valahogy túl értékesnek tűnt, valahogy az ember lánya nem dob ki az ablakon csak úgy egy pendrive-ot (főleg, ha tudja, hogy ott van rajta a névre szóló levél, az utolsó igazán őszinte szavakkal).
Úgyhogy besuvasztottam a régi holmik közé.
Ha ránéztem is - nem néztem rá.
Ha hozzá értem is - nem értem hozzá.
Az idő telt, az állás folyton változott, néha újra akartam látni a szavakat, az esetlen mondatokat, a pontatlanságot, az őszinteséget, azt a gyerekes felháborodást és mentegetőzést, ami az én bolondságomnak könyörgött. Néha elfeledkeztem róla, mástól vártam a szavakat, mástól vártam a könyörgést.
De aztán úgy esett, hogy egy decemberi napon (rémisztő, mert pontosan két évre és hat hónapra rá) minden megváltozott, minden visszakanyarodott hozzá, minden megint róla szólt, ő lett újra és ismét (legálisan) a világom forgástengelyének abszolút középpontja.
Szóval ott volt ő, meg az emlékeim. Ott voltak az el nem mondott szavak, az el nem sírt könnyek és az el nem ölelt ölelések. Ott volt két és fél év köztünk, mint egy hatalmas, áthidalhatatlan szakadék, lábunk mellett halomban a fájdalom, a bánat és a hiány, lélegzetünk közt feszült a kihagyott idő, az elmulasztott percek, a visszavonhatatlan távolság.
Messze sem volt olyan könnyű túltenni magam ezeken - a látszólag megtört ígéreteken, a szerelmes gyűlöleten vagy a gyűlöletes szerelmen. Nehezemre esett megérteni, hogy már nem kell a körmöm a húsába mélyesztenem ahhoz, hogy érdekeljem. Nem kell bántanom, mert ő sem fog bántani, nem tépjük és nem harapjuk egymást. Nem tudtam, hogyan kell hagyni magam, tele voltam indulattal és meg nem bocsájtott ő-tettekkel, hányinger kerülgetett a tudattól, hogy az ellenség nyalogatná a sebeim.
Aztán szépen lassan kitisztult a fejem, és óvatosan moccantam és félve-zihálva megérintettem - és nem tűnt el, itt maradt. És volt. És van. És lesz is.
Mindennek el kellett telnie ahhoz, hogy lesétáljak a konyhába, kezemben a fehér pendrive-val és óvatosan becsúsztassam a helyére a tárgyat. Mindennek el kellett múlnia ahhoz, hogy újra kíváncsi tudjak lenni a múltunkra harag és gyűlölet nélkül.
Felvillant a zöld keretes kis ablak a laptop kijelzőjén, és én izgatottan görgettem le a "Mappa megnyitása" ponthoz. Tizedmásodpercek kattantak az óra képzeletbeli mutatóján, és a titok feltárult, a múltba fagyott pillanat láthatóvá vált, az akkor most lett, és én elszorult torokkal meredtem a betűkre, szétszedtem és összeraktam mindent.
Mert ott volt. Ott volt a lelke, ott voltam én, és ott voltak az el nem mondott szavak, az el nem sírt könnyek és az el nem ölelt ölelések.
A mappa még másik kettőt tartalmazott, az egyikben zenék (megnyitottam, és a szemem előtt volt minden, amit akkor szeretett, Breaking Benjamin, Red, Bullet For My Valentine, Deego, és még vagy tíz másik, akikről vagy gőzöm sem volt vagy akiket én is szeretek), a másikban a bizonyos levél. "Neked." - ennyi a címe, nagybetűvel, ami akkor nem volt szokása, úgyhogy mielőtt megnyitottam volna, már éreztem a súlyát.
Fájdalomtól csöpögött, meg kétségbeeséstől, és ha tudtam volna, mi vár ránk két év múlva, biztos nem húztam volna a végtelenségig. Megemlítette benne Abirt is - és akkor még nem sejthette, hogy tényleg leszek vele is, hogy ölelem és csókolom majd őt is, hogy augusztus harmadikán már el leszek lopva, nem tudhatta, mert nem akarta tudni, pedig én mondtam, én szóltam, de nem figyelt.
Menekültem előle, meg a halálos szerelme elől, az örökkénk elől, mert a sebek már akkor is veszettül fájtak - és mi mindig csak játszottunk egymással. Az nem számított, hogy Abir is csak játszott, nem volt fontos, hogy könyörögnöm kellett a szeretetéért az elején. Szeressen ő, szeressen bárki, csak Árnyék ne, mert abba belehalok, az mindent jelent, azt nem viselem el.
Úgyhogy megszöktem. Miután elolvastam a levelet, merőn bámultam a dátumot. 2010. június 11. 21:55.
Egy évre rá Abir ölében ültem, és az anyukája készítette sütit majszoltam - de persze előtte fél órával még a csupasz karjai közt remegtem, és folytak a könnyeim, mert nem vigyázott rám eléggé, mert még neki is új volt, és nekem is, és igyekeztem arra gondolni, hogy mindez nem bűn, mert szerelemből teszem, hogy jó, hogy jobb lesz, és majd szép is lesz, de nem ment, mert nem volt az igazi, mert hiányzott valami, és nem tudtam, mi. Két évre rá a vizsgadarabomon Gné Fanny voltam, egy kétségbeesett anya és elhivatott térítő, de persze képmutató és álszent, mint a felnőttek akkoriban. A kocsiban izgatottan ficeregtem, sokadszorra is az ominózus mondatomat ismételgettem, és reméltem, hogy a kábult örömöm tovább is megmarad, mint két pillanat. Három évre rá Árnyéknak és nekem a hatodik hónapfordulónk volt, a suli a végéhez közeledett, a közös egy hetünkkel egyetemben, s bár a hangulat a sok távollét miatt kissé feszült volt, mindketten vártuk már a péntek délutánt, mikor buszra szállunk és utazunk.
Az élet olyan nagyon kiszámíthatatlan. Mi lesz velem egy év múlva, június 11-én, 21 óra 55 perckor? Mit érzek majd? És hol lesz ő? Hol leszünk mi akkor?
Néha úgy félek.
De tudom, hogy bízni kell, hinni mindenben, ami szent - és néha abban is, ami nem. Bennünk, benne, a szerelemben meg a szeretetben, mert enélkül nem megy, igazán nem. Aztán majd lesz, ahogy lesz, tudom én, csak ne fájna ennyire az a rengeteg talán.
De szeretem. És ez nem változik, már négy éve nem, és eztán sem fog, ebben biztos vagyok. Olyan biztos, mint a halálban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése