2013. augusztus 9., péntek

Hogy tudsz így aludni, mikor tudod, hogy nem alszom én sem?

Annyira szeretlek, Árnyék! Te vagy a reggelem-nappalom-estém-éjjelem, te vagy az összes szó a könyvemben, minden ütem a dalban, a mozdulatok a táncban, a mosoly az arcomon, a szívlüktetés a mellkasomban, a kábultság a fejemben, te vagy a levegő, amit beszippantok, az éltető víz, a legédesebb barack vagy csokoládé, a lámpa- és gyertyafény, a sötét égbolton a csillagok, az út pora, amit a lábammal verek fel, az álmaim éjszaka, a papírdarvak a fejem fölött, a lepkék a hasamban, az önfeledt nevetés, a szívet tépő aggodalom, az örök könnymosoly, a szeretet minden formája, a szavaim és a lelkem. Te vagy a megváltás és a feloldozás, de te vagy a bűn is, meg az örök kárhozat, te vagy a nap- és holdsugár, a tótükör csillogása, a fűszálak harmatos ciróka-marókája, a nyáreste fátyolos illata, a virágok puha szirma, a föld nedves párája, a ruha finoma, a tükörképem oltalmazója, te vagy az angyal, te vagy a fény, te vagy a mindenség. Ott vagy minden pillantásomban, minden elejtett megjegyzésemben, minden tervemben és vágyamban. Bele vagy hímezve a bőrömbe, örökre - és még annál is tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése