2013. augusztus 13., kedd

Holnap

pest kórház  szomorúság fura öröm egybe vegyült érzések félelem mosoly könnycsepp szeretlek doktor-utálat kíváncsiság vonat busz metró nyüzsgés villamos nyugati déli keleti napsütés/felhők telefon zenék könyvek talánok biztató beszéd nem-lesz-semmi-baj minden-rendben-lesz mantrák 

nem akarom

de aztán Balaton, ha minden igaz - és minden igaz -, és öröm és boldogság és szerelem és mindenség, azt meg kifejezetten AKAROM!, úgyhogy túléljük, és kész, még ha kicsit belebolondulunk is - de nem lesz rossz, mert eltereljük a figyelmünket, és csak öt nap, az semmi, a két héthez képest az igazán pici kis csekélység. menni fog. 

2013. augusztus 11., vasárnap


8 hónapja boldogság! ♥

Az már igazán valami, hogy sok-sok idő óta először töltöttük egymással ezt a napot, megnéztük az 500 nap nyár című filmet, szerelmeskedtünk, nevettünk, kaptam tőle egy csidicsodaszép lepkés sálat, amit még nemrégiben mutattam neki, hogy mennyire tetszik, zabfalatot ettünk a buszon, ellopta a biciklim, hogy kipróbálja, megállapítottam, hogy Szilveszter, a macskája semmit sem nő, lezuhanyoztunk és hajat mostunk a másiknak, megismételtük a februárt és a nőnapot, és megszárította a hajam, és kaptam tőle sok-sok puszit meg ölelést, meg mindent, ami szeretlekkel kezdődik és örökkével végződik.

2013. augusztus 10., szombat

Röpke pillanat...

... és átértékelődött bennem minden. Néztem a vékony, vörös hajú lányt, ahogy a mankójára támaszkodva sírt és kiabált a fájdalomtól - csak arra tudtam gondolni, hogy megköszönjem az Égnek, az Istennek vagy az Univerzumnak, hogy Árnyék ennél ezerszer jobban van. Hogy sosem voltak ekkora fájdalmai, hogy soha nem kellett látnom, ahogy szenved.
Hülyén kellett volna éreznem magam ott, a konyhaajtóban, a szoba szélén állva, a családi jelenet kellős közepén, de helyette csak mélységesen meghatott Anna anyukájának jóságos türelme, az a közvetlenség, amivel megszólított, és a tény, hogy a lánya mellett még magára sincs ideje.
Bámultam rájuk, magamba zártam és elraktároztam a pillanatot, hogy aztán később Árnyék karjaiba bújva, szeretettől illatozva majd előhívhassam, és megnyugodhassak: velünk igenis minden rendben lesz!

2013. augusztus 9., péntek

Hogy tudsz így aludni, mikor tudod, hogy nem alszom én sem?

Annyira szeretlek, Árnyék! Te vagy a reggelem-nappalom-estém-éjjelem, te vagy az összes szó a könyvemben, minden ütem a dalban, a mozdulatok a táncban, a mosoly az arcomon, a szívlüktetés a mellkasomban, a kábultság a fejemben, te vagy a levegő, amit beszippantok, az éltető víz, a legédesebb barack vagy csokoládé, a lámpa- és gyertyafény, a sötét égbolton a csillagok, az út pora, amit a lábammal verek fel, az álmaim éjszaka, a papírdarvak a fejem fölött, a lepkék a hasamban, az önfeledt nevetés, a szívet tépő aggodalom, az örök könnymosoly, a szeretet minden formája, a szavaim és a lelkem. Te vagy a megváltás és a feloldozás, de te vagy a bűn is, meg az örök kárhozat, te vagy a nap- és holdsugár, a tótükör csillogása, a fűszálak harmatos ciróka-marókája, a nyáreste fátyolos illata, a virágok puha szirma, a föld nedves párája, a ruha finoma, a tükörképem oltalmazója, te vagy az angyal, te vagy a fény, te vagy a mindenség. Ott vagy minden pillantásomban, minden elejtett megjegyzésemben, minden tervemben és vágyamban. Bele vagy hímezve a bőrömbe, örökre - és még annál is tovább.

2013. augusztus 8., csütörtök

Sajnálom magam, meg félek

Lányok, akiknek hosszú, szőke fürtjeiket tekergeti a szél vagy akiknek vörös hajuk kontyba fogva kócolódik a napfényben. Lányok, akiknek mosoly ül az arcán, és a körmük piros, a bőrük hófehér, hosszú őzike lábakon táncolnak keresztül az utcán, átlibegnek a zebrán hónuk alatt egy Ady-kötettel vagy kezükben egy papírpohárral, ami kávétól forró. Lányok, akik arra ébrednek, hogy a redőnyön átszűrődő kora délelőtti fény a hátukat mintázza, akik lopva tekintenek a válluk fölött át, hogy pillantásukkal még idejében elkapják a mellettük elhaladó sármos úriembert. Lányok, akik magassarkút húznak, akik arról beszélnek, hogy szemhéjtus nélkül csúnyának érzik magukat. Lányok, akik naphosszat saját tükörképükre meredve állnak a szoba közepén, kezükben penge, a lelkük-testük üres. Lányok, akik a nyaralásukról írnak, akik a majdnem-volt barátnő miatt bosszankodnak, akik folyton mindenbe minden rosszat beleképzelnek, akik képtelenek értékelni a másikat, akik egyszerre három fiún szenvednek. Lányok, akik nem hagyják, hogy szeressék őket, vagy akik bárkit szeretnek, akár egy éjszaka kedvéért is. Lányok, akik tapadós ruhában az éjszakában ritmusra dörgölőznek össze az éppenfiújukkal, akik csókot lopnak a pultos sráctól és akikről otthon mindenki mást gondol, mint ami a valóság. Lányok, akik márkás holmikban járnak és nem tartják az embert elég jó barátnak, ha szívfájdalmában semmihez sincs kedve. Lányok, akik érettebbnek és értékesebbnek képzelik magukat a semmiért. Lányok, akiknek rózsaszín masnis az életük, csillagot lesnek, csónakáznak, szeretnek szeretnek szeretnek, és gyönyörűek, de fél órán keresztül a hajuk igazgatják, és álságosak és furcsák. Lányok, akik ismeretlen fiúkról beszélnek, akik a barátnőjükről pletykálnak, akik valaki másét akarják mindig. Lányok, akik fájnak, pedig nincs rá okuk.
Lányok, akik sosem sírtak még remegve valakiért. Lányok, akik nem látták a saját arcuk előtt valaki másét - egy sötét szempárt, egy lélegzetelállítóan gyönyörű, beteg tekintetet. Lányok, akik nem tudják, milyen a halálról beszélni - de nem a sajátodról. Lányok, akik nem ismerik a kórház-szagú napokat, akik nem ültek még az infúzió mellett órákat. Lányok, akik nem sétáltak kézen fogva a szerelmükkel hóban, hidegben, miközben amaz a hányingerrel küzd. Lányok, akik nem látták harmatgyengének a mindenüket. Lányok, akik nem estek még kétségbe egy előre nem közölt biopszia miatt. Lányok, akik nem telefonáltak még órákat a kádban, az iskolában és hazafelé menet, miközben az Édes fehér falak és nővérek hideg-szagú kezei közt pityereg. Lányok, akik nem játszották még le magukban minden találkozón, hogy mi lesz vagy lenne, ha majd nem lesz vagy lenne. Lányok, akik nem sírták át a fél nyarat és a fél évet. Lányok, akiknek nem kavarodik fel a gyomra a távollét kínzó örökkéjétől, akik nem forgolódnak ébrenrémálmodva éjjelente, akik nem látják a saját szemükben a rettegést. Lányok, akikre nem vár egy hónap a Kedves nélkül, akik nem félnek attól, vajon a szalagavatójukon látja-e majd őket a Minden. Lányok, akik nem kívánták még, hogy bárcsak féltékenyek lehetnének másra - csak múlna a helyzet. Lányok, akik nem zokogtak még, hogy lopja el tőlük bárki az Örökkét, csak gyógyuljon, minden áron. Lányok, akik nem tették félre önmagukat, a saját érdeküket az Édi miatt. Lányok, akik nem érzik egy pillantás, egy érintés, egy szeretlek, egy könnycsepp, egy sóhaj, egy mozdulat mögött a valóságot. Lányok, akik fényévnyivel messzebb vannak a szerelmüktől, mint azok, akik benne vannak, mert nem tudhatják és nem láthatják, azt, amit ők igen.
Lányok, nektek annyira könnyű - és azt hiszem, mégsem cserélnék veletek.

2013. augusztus 7., szerda

Ez az, amikor semmi sem jó

ne szólj hozzám úgy sem érted ne nézz rám ne akarj ne szeress
hagyj békén
hagyj
hagyj el
fuss gyerünk el vagy engedj
nem bírom
nem megy 
fáj fájsz árulás te vagy az elárulsz engem te téged én 
mit ér a türelem ha a szememre veted 
ne szeress én sem szeretlek
vicsorgó farkas a karmod megint bennem és te nem is tudod 
aljas és alattomos
minden mondatod méreg
és szeretlek és szeretsz de bár ne mert 
hideg a szád
meg az enyém

2013. augusztus 6., kedd

Azt mondta, neki még nem volt úgy, mint velem

Óvatosan kezembe vettem a vizespalackom, miközben már magamban mosolyogtam kiforralt bűntettemen. Lecsavartam a kupakját, de képtelen voltam kortyolni belőle, mert az ötletem ingerelte a nevetőakámijeimet, úgyhogy a kuncogás szaggatottan bugyborékolt fel a torkomon. Egy pillanatig csak ültünk ott, a fiúval (A Fiúval), mezítlábasan, a melegben, a városszéli tó partján, egy - általunk - Vilmosnak elnevezett pokrócon, és nem moccant egyikünk sem.
Aztán Árnyék a kezébe vette a másik üveget, amiben szintén víz lötyögött, és akkor már rettentő gyanúsnak tűnt. Haharászva ismét újra próbálkoztam, a számhoz emeltem saját palackom - de mire eljutott volna az iváshoz, elrötyögtem magam. "A fene - gondoltam -, így meg fog előzni. Fogadok, már tudja is!"
És tényleg, mintha csak gondolataimban olvasott volna, mire odanéztem, már spriccelte is a képembe a vizet, akárcsak egy adonisz-szökőkút pár évszázaddal ezelőtt. Visítva arrébb húzódtam, fuldokoltam a nevetéstől.
- Neee! - nevettem bele a képébe, és reménykedve rápillantottam, de persze semmiért sem kegyelemezett, újra meglepett a vízsugár.
Az üvegem szorongatva felpattantam a pokrócról, mezítlábasan igyekeztem egyre távolabb kerülni tőle, de ő remekül célzott. Lassan átnedvesedett a fehér, lepkés felsőm, és a combomon végigcsorgott a hűvös folyadék.
De én sem adtam ám fel, az üvegemből locsoltam Árnyékra a vizet, miután ő is felugrott a pokrócról, hogy elérjen a mókája. Pár pillanat múltán ázottan, vizesen álltunk egymás előtt, mindketten vártuk, hogy a másik moccanjon. Árny huncut mosolya lefegyverzett, és egy utolsó csapást mért rám, mikor aztán tagadhatatlanul kiürült a palack; és én következtem a kegyelemdöféssel - védekezni sem tudott, úgy fröcsköltem rá az üvegem tartalmát.
Mosolyogva lépdeltünk egymáshoz, majd magához húzott, egymásnak feszültünk vizesen és csapzottan, hogy a másik fülébe súgjuk, mennyire szerelmesek vagyunk.

2013. augusztus 5., hétfő

You

A fehér-ezüst pendrive-ot szorongatva igyekeztem le a konyhába. Évek óta nem néztem meg, mit rejt, csak pár hónappal ezelőtt csúsztattam a vörös alapon fehér pöttyös, csipke szélű, saját készítésű tolltartómba, mint egy emlékként a régi időkről.
Nem rémlett semmi, csak, hogy van rajta egy levél. Csak egyszer (maximum kétszer) olvastam, mindent elfelejtettem már, kivétel azt, kitől kaptam. Volt már a fiókom mélyében, egy dobozban összeszedve nem egy holmival együtt, gondolkodtam már azon, hogy egyszerűen ott hagyom egy padon vagy a szemetesbe borítom minden vackommal egyetemben. Tavaly előtt mindent összeszedtem, az ezüstlánctól kezdve a legutolsó rózsasziromig, minden írást, minden emléket, és vagy a kandallóban lobogó tűz martaléka lett, vagy valahol, Szolnokon egy régi park kopott szemeteskosarában végezte - ahogy tetszett. De ezt, ezt az egy dolgot nem tudtam meggyilkolni, valahogy túl értékesnek tűnt, valahogy az ember lánya nem dob ki az ablakon csak úgy egy pendrive-ot (főleg, ha tudja, hogy ott van rajta a névre szóló levél, az utolsó igazán őszinte szavakkal).
Úgyhogy besuvasztottam a régi holmik közé.
Ha ránéztem is - nem néztem rá.
Ha hozzá értem is - nem értem hozzá.
Az idő telt, az állás folyton változott, néha újra akartam látni a szavakat, az esetlen mondatokat, a pontatlanságot, az őszinteséget, azt a gyerekes felháborodást és mentegetőzést, ami az én bolondságomnak könyörgött. Néha elfeledkeztem róla, mástól vártam a szavakat, mástól vártam a könyörgést.
De aztán úgy esett, hogy egy decemberi napon (rémisztő, mert pontosan két évre és hat hónapra rá) minden megváltozott, minden visszakanyarodott hozzá, minden megint róla szólt, ő lett újra és ismét (legálisan) a világom forgástengelyének abszolút középpontja.
Szóval ott volt ő, meg az emlékeim. Ott voltak az el nem mondott szavak, az el nem sírt könnyek és az el nem ölelt ölelések. Ott volt két és fél év köztünk, mint egy hatalmas, áthidalhatatlan szakadék, lábunk mellett halomban a fájdalom, a bánat és a hiány, lélegzetünk közt feszült a kihagyott idő, az elmulasztott percek, a visszavonhatatlan távolság.
Messze sem volt olyan könnyű túltenni magam ezeken - a látszólag megtört ígéreteken, a szerelmes gyűlöleten vagy a gyűlöletes szerelmen. Nehezemre esett megérteni, hogy már nem kell a körmöm a húsába mélyesztenem ahhoz, hogy érdekeljem. Nem kell bántanom, mert ő sem fog bántani, nem tépjük és nem harapjuk egymást. Nem tudtam, hogyan kell hagyni magam, tele voltam indulattal és meg nem bocsájtott ő-tettekkel, hányinger kerülgetett a tudattól, hogy az ellenség nyalogatná a sebeim.
Aztán szépen lassan kitisztult a fejem, és óvatosan moccantam és félve-zihálva megérintettem - és nem tűnt el, itt maradt. És volt. És van. És lesz is.
Mindennek el kellett telnie ahhoz, hogy lesétáljak a konyhába, kezemben a fehér pendrive-val és óvatosan becsúsztassam a helyére a tárgyat. Mindennek el kellett múlnia ahhoz, hogy újra kíváncsi tudjak lenni a múltunkra harag és gyűlölet nélkül.
Felvillant a zöld keretes kis ablak a laptop kijelzőjén, és én izgatottan görgettem le a "Mappa megnyitása" ponthoz. Tizedmásodpercek kattantak az óra képzeletbeli mutatóján, és a titok feltárult, a múltba fagyott pillanat láthatóvá vált, az akkor most lett, és én elszorult torokkal meredtem a betűkre, szétszedtem és összeraktam mindent.
Mert ott volt. Ott volt a lelke, ott voltam én, és ott voltak az el nem mondott szavak, az el nem sírt könnyek és az el nem ölelt ölelések.
A mappa még másik kettőt tartalmazott, az egyikben zenék (megnyitottam, és a szemem előtt volt minden, amit akkor szeretett, Breaking Benjamin, Red, Bullet For My Valentine, Deego, és még vagy tíz másik, akikről vagy gőzöm sem volt vagy akiket én is szeretek), a másikban a bizonyos levél. "Neked." - ennyi a címe, nagybetűvel, ami akkor nem volt szokása, úgyhogy mielőtt megnyitottam volna, már éreztem a súlyát.
Fájdalomtól csöpögött, meg kétségbeeséstől, és ha tudtam volna, mi vár ránk két év múlva, biztos nem húztam volna a végtelenségig. Megemlítette benne Abirt is - és akkor még nem sejthette, hogy tényleg leszek vele is, hogy ölelem és csókolom majd őt is, hogy augusztus harmadikán már el leszek lopva, nem tudhatta, mert nem akarta tudni, pedig én mondtam, én szóltam, de nem figyelt.
Menekültem előle, meg a halálos szerelme elől, az örökkénk elől, mert a sebek már akkor is veszettül fájtak - és mi mindig csak játszottunk egymással. Az nem számított, hogy Abir is csak játszott, nem volt fontos, hogy könyörögnöm kellett a szeretetéért az elején. Szeressen ő, szeressen bárki, csak Árnyék ne, mert abba belehalok, az mindent jelent, azt nem viselem el.
Úgyhogy megszöktem. Miután elolvastam a levelet, merőn bámultam a dátumot. 2010. június 11. 21:55.
Egy évre rá Abir ölében ültem, és az anyukája készítette sütit majszoltam - de persze előtte fél órával még a csupasz karjai közt remegtem, és folytak a könnyeim, mert nem vigyázott rám eléggé, mert még neki is új volt, és nekem is, és igyekeztem arra gondolni, hogy mindez nem bűn, mert szerelemből teszem, hogy jó, hogy jobb lesz, és majd szép is lesz, de nem ment, mert nem volt az igazi, mert hiányzott valami, és nem tudtam, mi. Két évre rá a vizsgadarabomon Gné Fanny voltam, egy kétségbeesett anya és elhivatott térítő, de persze képmutató és álszent, mint a felnőttek akkoriban. A kocsiban izgatottan ficeregtem, sokadszorra is az ominózus mondatomat ismételgettem, és reméltem, hogy a kábult örömöm tovább is megmarad, mint két pillanat. Három évre rá Árnyéknak és nekem a hatodik hónapfordulónk volt, a suli a végéhez közeledett, a közös egy hetünkkel egyetemben, s bár a hangulat a sok távollét miatt kissé feszült volt, mindketten vártuk már a péntek délutánt, mikor buszra szállunk és utazunk.
Az élet olyan nagyon kiszámíthatatlan. Mi lesz velem egy év múlva, június 11-én, 21 óra 55 perckor? Mit érzek majd? És hol lesz ő? Hol leszünk mi akkor?
Néha úgy félek.
De tudom, hogy bízni kell, hinni mindenben, ami szent - és néha abban is, ami nem. Bennünk, benne, a szerelemben meg a szeretetben, mert enélkül nem megy, igazán nem. Aztán majd lesz, ahogy lesz, tudom én, csak ne fájna ennyire az a rengeteg talán.
De szeretem. És ez nem változik, már négy éve nem, és eztán sem fog, ebben biztos vagyok. Olyan biztos, mint a halálban.

2013. augusztus 1., csütörtök