2013. június 2., vasárnap

Van még egy percünk

Könnyes szemekkel, fájó bensővel mantráztam magamban, hogy indulnom kell, különben lekésem a vonatom, egyébként is nyolcra fogok hazaérni. Hiába tudtam azonban, hogy mennem kell, muszáj, akartam még egy pillanatot vele, akartam még egy csókot, egy összeborulást, még egy-két könnycseppet és mosolyt.
Ott akartam ülni a kórházi ágya mellett, ahogy reggel, sírni akartam, amiért nem bújhatok be mellé az ágyba és duzzogni, amiért nem eszik eleget. Ki akartam csücsülni az ebédlőbe, az extrás kávéautomata elé, nézni akartam a hatalmas, földtől plafonig érő ablakokból a kanyargós, levéltől görnyedező ágú fákat. Arra akartam gondolni, hogy erdőben vagyunk, vagy arra, hogy egy parkban. Ki akartam ülni még egyszer Árnyékkal oda a padra, nem messze a kis kápolnától, hogy megint sírjunk és öleljük egymást, hogy hallgassam Budapest cikázó élettelteliségét, hogy utoljára megszorítsam a kezét és azt mondjam, szeretem.
De nem lehetett, már nem, az idő túl gyorsan elröppent, és én hiába voltam már vele fél kilenc felé, úgy tűnt, csak egy másodpercnyi időt kaptunk az öt külön töltött nap után. Pokolian sajgott a bensőm.
Talán ha nem tudom, hogy másnap hazamehet, nem eresztettem volna el olyan gyorsan a kezét, nem kértem volna, hogy ne jöjjön utánam és nem leheltem volna olyan könnyedén egy utolsó csókot a szeplőire. Talán ha nem tudom valahol nagyon mélyen, a lelkemben, hogy öt perc múlva úgyis felhív és hazáig beszélgetünk - a villamoson, az intercityn, a hazaúton egészen a kiskapuig -, képtelen lettem volna megtenni az első lépést, talán ott helyben beledöglöttem volna inkább, mint sem hogy elengedjem őt.
Nem tudom. Végül mégis eljöttem, ott hagytam a kórházban, várva a hétfőt, a napot, amikor megint szabad lesz, infúziók és vérmes-rémes nővérek nélkül, a saját ágyában fekszik majd és a saját párnájába fúrja az arcát, ha - mint az enyémet - az ő szívét is marcangolni kezdi a hiány és könnyektől fuldokolva imádkozni kezd egy jobb holnapért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése