2013. július 24., szerda

Meg van írva a csillagokban

Ügyetlenül belekapaszkodtam Árnyék oldalába, szorosan hozzábújtam, hogy a július végi, könnyed szellő ne bántsa annyira érzékeny bőrömet. Ügyetlenül csetlettünk-botlottunk, Árnyék a biciklit tolta, én meg igyekeztem segíteni neki, miközben a kormányára akasztott, nejlonzacskóban pihenő narancsos üdítő üvege minduntalan a kerékhez nyomódott, minek következtében biciklim folyamatosan nyarvogott. Mosolyogva figyeltük a lépéseinket - jé, már megint egyszerre! -, és bámultuk a kövér, bár már megfogyott Holdat. Megigéző, aranyos árnyalatban játszott, szinte rátapadt a szemem, és arra gondoltam, mennyire jó, hogy két nappal ezelőtt megjegyeztem Árnyéknak, miután egy csodás délutánt töltöttünk itt, a tónál, hogy nézze meg a Holdat, mert valami eszméletlen, most pedig együtt szemléljük a varázsos égitestet.
Az este már egészen rátelepedett a tó-környéki házakra, a túlsó parton néhol felgyulladtak a pislákoló, narancsos fényű lámpák, hívogatón kacsintgattak ránk.
- Most úgy ott lennék! - mutattam vágyakozva egy perccel ezelőtt a fiúnak, mielőtt hazaindultunk volna. Öt percet még egymásra meg a pillanatra szántunk; én igyekeztem a szerelmemre koncentrálni, akinek ellepett a karja, a lába, a háta - belebugyoláltam magam az ölelésébe, onnan kukucskáltam ki a világra -, ő pedig azon volt, hogy minden moccanásom őrizze.
- Istenem, de szeretnék egy kuckót veled! - sóhajtotta Árnyék, mire elmosolyodtam.
- Lesz - biztosítottam, miközben apró csókot nyomtam a karjára.
- Tudom, hogy lesz, nem arról van szó. A probléma az, hogy én most akarom, ebben a pillanatban, mert telhetetlen vagyok - nyafizott Árnyék.
Nem szűnő mosolyomba keserűség és fájdalom vegyült, de lázasan igyekeztem elterelni a figyelmem. Próbáltam nem gondolni a (valószínűleg jócskán) külön töltött őszünkre, az esetleges mi van, ha meg mi van akkor dolgokra, de a félelmeim felmerülőben voltak, óvatosan bugyborékoltak felfelé a tó mélyéről, megtörték tükörsima felszínét, és lassan, fenyegetően merészkedtek egyre közelebb.
- Minden rendben lesz, ígérem neked - szorította meg összekulcsolt ujjainkat Árnyék, mintha csak érezte volna a levegőben a rettegés és kétségbeesésé maró szagát, vagy mintha a gondolataimban olvasott volna. Nem tudom, a kettő közül melyik, mindenesetre tökéletesen időzített.
A vállára döntöttem a fejem, az orrom a nyakába fúrtam és engedtem, hogy meleg tenyerét a hátamra tapassza, úgy simogasson-csitítgasson.
- Te is megígéred? - kérdezte pár másodperc hallgatás után.
- Igen - feleltem bizonytalanul, de nem éreztem elégnek, így hát kimondtam, bevésve ezzel a kapcsolatunkba egy újabb megszeghetetlen, törhetetlen mondatot -, ígérem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése