2013. július 23., kedd

Sötét van akkor, amikor vége van

Az ágyamra dőlve néztem nővérem hosszú, mélyvörösben játszó tincseit, ahogy azok a vállára omlottak puhán és könnyedén, gondtalan egyszerűségben, mintha még minden ugyanolyan volna, mint egy héttel ezelőtt. Pedig akkor még egy lelkes telefonbeszélgetést bonyolítottam le vele, ő Sástóról hívott, ahol mi ketten Árnyékkal egy hetet töltöttünk nyár elején, Mamától, és arról beszélt, hogy B-vel Papa csillagvizsgálójával megkukkantották a holdat. Akkor még örömboldogság volt, szárnyalt a hangja és - őszintén szólva - aljasul kapargatta torkom a féltékenység: hogy ők ott, Mi itt.
Később aztán, ahogy az már lenni szokott, minden megváltozott, a lényeg, hogy mára már nem egy pár nővérem és B., minek következtében csinos, már majdnem nő testvérem arcára olykor rátelepszik a mélységes búbánat és előfordul az is, hogy kövér könnycseppek szánkáznak végig piros pofiján, eltorzítva azt a finom kis arcot, azt a mindig vidám szemet.
Összetörten és kétségbeesve temettem Árnyék pulcsijába az arcom, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy beszippanthassam a még megmaradt illatfoszlányokat. Azon kattogott az agyam, vajon hogy lehetséges, hogy az általam már csak álompárnként emlegetett királykisasszony és királyfi most már külön utakon jár? Sosem értem, mi okozhat ekkora törést, bár tény és való, hogy már én is szakítottam fiúval, már én is éreztem, hogy ennyi volt (de ugye olyan könnyű azt mondani, hogy "az más" - még akkor is, ha tényleg).
Úgy éreztem, az ereimben kavarog a testvérem fájdalma, a bensőmbe költözött a kínzó semmi, a tátongó üresség, és szinte lüktetett bennem a kérdés: és most hogyan tovább? Elkapott a félelem, hogy talán velünk is ez lesz, talán a mi történetünknek is rossz vége lesz.
"ugye velünk nem lesz így?" - pötyögtem be a telefonomba, hogy facebookon legalább egy picit érezzem az általam olyannyira szeretett srác törődését.
A válasz, ha nem is megnyugtatott, kicsit befészkelte magát a fejembe, kiszorítva, illetve arrébb toloncolva ezzel mindennemű aggodalmam közös jövőnk felől: "nem, ígérem minden rendben lesz. mi mindent meg fogunk oldani. ígérem Neked. szeretlek, Drága Szerelmem."
Felsóhajtottam, és összegömbölyödtem. A mozdulatom egy hajtincset ragadott magával, ami egyenesen az arcomban landolt. Puhán szétterpeszkedett a bőrömön, az illat pedig, ami oly titokzatosan lengett körül a napokban, ismét az orromba szivárgott - Árnyék samponjának finom, nyugtató illata. Mosolyogva kaptam a hajamhoz, az arcomhoz szorítottam, és csak lééélegeztem befelé, megtöltöttem a tüdőmet azzal a pillanattal: azzal, amikor szombat délután sietve-kapkodva Árnyék a fürdőszobájába vezényelt, hogy megmossa hajam, akárcsak hat hónappal ezelőtt, egy szürke és fagyos, januári délutánon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése