2013. július 31., szerda

Öt nap Kaposvár, addig is jók legyetek! 

2013. július 30., kedd

Te vagy a kulcs a kilincs alatt

Forró könnycseppek nyalogatták a szemhéjamat, miközben igyekeztem Árnyék elől elrejteni arcomat. A hajamba temetkeztem, úgy simultam hozzá, mint egy puha, megszelídíthetetlen - de épp igencsak kezes - macska, aki, egy kis szeretetért és törődését kuncsorogva olykor befészkeli magát gazdája ölébe, és órákra ki sem lehet könyörögni onnan.
Megpuszilgattam Árnyék nyakát, óvatosan vettem a levegőt, nehogy megneszelje bűnömet, nehogy fény derüljön az igazságra. Nem akartam elmagyarázni, mit takar a "Nincs semmi baj, jól vagyok!", nem akartam megszólalni, csak őt akartam, ölelni és ölelni a végtelenségig, a hátára tapasztani az ujjaim és cirógatni vagy a mellkasára feküdni és beinhalálni minden moccanását, a bőre forróságát, a lélegzete puhaságát, a szívdobbanásainak ütemét.
Nem is tudtam igazán, miért sírtam - nem is sírtam igazán. Csak ott csücsültek a könnyeim a szemem szélén, várták, hogy kibuggyanhassanak, de amikor felém hajolt és a nevemet súgta, elfogytak a szavak, elfogytak a gondolatok, és nem volt semmi, csak ő meg én, csak a könnyű zihálásunk összekavarodva.
Folyton ki akartam mondani, hogy félek, hogy nem akarok nélküle lenni, nem akarom, hogy a közös Balatonozásról a kórházasdi miatt le kelljen mondani, nem akarom a nélküle töltött őszt, nem akarom a magányt, nem az enyém, nem a miénk, menjen máshova.
- Mit akarsz? - kérdezte, mélyen az enyémbe fúrva pillantását. Tudtam, hogy nem úgy érti, ahogy én. A tekintete egészen ködös volt már, elfolyós volt benne a vágyakozás meg a szerelem, és csak rám várt, az én szavamra, hogy végre egészen belefeledkezhessen a világunkba. Tudtam, hogy az a pillanat nem egészen erről szólt, mégis kimondtam, hiszen megfelelt a válaszom mindkettőnknek.
- Téged. Csak téged, téged, téged - ismételgettem elcsukló hangon, és magamhoz húztam, a vállába fúrtam az arcomat, és öleltem, addig öleltem, míg meg nem feledkeztem a fájdalmamról és a félelmemről, és amíg a lelkem egészen az övéhez nem simult.

2013. július 28., vasárnap

Mindennek háttal


Kívül a körön, egy bögre teával.

2013. július 26., péntek

Péntek esti pillanatkép

A kék ing egy pléd, a tescos szatyor fonott kosár tele mindenféle földi jóval. Az este ránk borul, az égbolt távoli, hatalmas, és végtelen léggömbként fog be minket. Legfelül csillámporos, ragyognak a csillagok, a Hold valahol elbújt - de tudom, hogy figyel minket.

Kivettem a kakaót és a sajtospercete a kosárból, úgy helyezkedtem a pléden, hogy elférjünk, és az előttem ücsörgő, bánatos szemű fiú szájába a nyomtam az első falatot. A pillanat iszonyú törékenyen lebegett körülöttünk, a délután morcosan és feszülten telt, de az a pár másodperc szent és sérthetetlen. Mosolyogva néztem őt, még ha tudtam, még ha éreztem is a zsigereimben, hogy nemsokára valami megtöri az idillt. Csak bámultam, ahogy rág, és arra gondoltam, mennyire gyönyörű ez, ott ülni vele a fűben, pikniket rendezni a maradék egy óránkban és elfelejteni, hogy mi lesz velünk egymás nélkül.

2013. július 25., csütörtök

Hiperkarma és az este

folyamatban

két óra után végre kész!

2013. július 24., szerda

Meg van írva a csillagokban

Ügyetlenül belekapaszkodtam Árnyék oldalába, szorosan hozzábújtam, hogy a július végi, könnyed szellő ne bántsa annyira érzékeny bőrömet. Ügyetlenül csetlettünk-botlottunk, Árnyék a biciklit tolta, én meg igyekeztem segíteni neki, miközben a kormányára akasztott, nejlonzacskóban pihenő narancsos üdítő üvege minduntalan a kerékhez nyomódott, minek következtében biciklim folyamatosan nyarvogott. Mosolyogva figyeltük a lépéseinket - jé, már megint egyszerre! -, és bámultuk a kövér, bár már megfogyott Holdat. Megigéző, aranyos árnyalatban játszott, szinte rátapadt a szemem, és arra gondoltam, mennyire jó, hogy két nappal ezelőtt megjegyeztem Árnyéknak, miután egy csodás délutánt töltöttünk itt, a tónál, hogy nézze meg a Holdat, mert valami eszméletlen, most pedig együtt szemléljük a varázsos égitestet.
Az este már egészen rátelepedett a tó-környéki házakra, a túlsó parton néhol felgyulladtak a pislákoló, narancsos fényű lámpák, hívogatón kacsintgattak ránk.
- Most úgy ott lennék! - mutattam vágyakozva egy perccel ezelőtt a fiúnak, mielőtt hazaindultunk volna. Öt percet még egymásra meg a pillanatra szántunk; én igyekeztem a szerelmemre koncentrálni, akinek ellepett a karja, a lába, a háta - belebugyoláltam magam az ölelésébe, onnan kukucskáltam ki a világra -, ő pedig azon volt, hogy minden moccanásom őrizze.
- Istenem, de szeretnék egy kuckót veled! - sóhajtotta Árnyék, mire elmosolyodtam.
- Lesz - biztosítottam, miközben apró csókot nyomtam a karjára.
- Tudom, hogy lesz, nem arról van szó. A probléma az, hogy én most akarom, ebben a pillanatban, mert telhetetlen vagyok - nyafizott Árnyék.
Nem szűnő mosolyomba keserűség és fájdalom vegyült, de lázasan igyekeztem elterelni a figyelmem. Próbáltam nem gondolni a (valószínűleg jócskán) külön töltött őszünkre, az esetleges mi van, ha meg mi van akkor dolgokra, de a félelmeim felmerülőben voltak, óvatosan bugyborékoltak felfelé a tó mélyéről, megtörték tükörsima felszínét, és lassan, fenyegetően merészkedtek egyre közelebb.
- Minden rendben lesz, ígérem neked - szorította meg összekulcsolt ujjainkat Árnyék, mintha csak érezte volna a levegőben a rettegés és kétségbeesésé maró szagát, vagy mintha a gondolataimban olvasott volna. Nem tudom, a kettő közül melyik, mindenesetre tökéletesen időzített.
A vállára döntöttem a fejem, az orrom a nyakába fúrtam és engedtem, hogy meleg tenyerét a hátamra tapassza, úgy simogasson-csitítgasson.
- Te is megígéred? - kérdezte pár másodperc hallgatás után.
- Igen - feleltem bizonytalanul, de nem éreztem elégnek, így hát kimondtam, bevésve ezzel a kapcsolatunkba egy újabb megszeghetetlen, törhetetlen mondatot -, ígérem.

2013. július 23., kedd

Sötét van akkor, amikor vége van

Az ágyamra dőlve néztem nővérem hosszú, mélyvörösben játszó tincseit, ahogy azok a vállára omlottak puhán és könnyedén, gondtalan egyszerűségben, mintha még minden ugyanolyan volna, mint egy héttel ezelőtt. Pedig akkor még egy lelkes telefonbeszélgetést bonyolítottam le vele, ő Sástóról hívott, ahol mi ketten Árnyékkal egy hetet töltöttünk nyár elején, Mamától, és arról beszélt, hogy B-vel Papa csillagvizsgálójával megkukkantották a holdat. Akkor még örömboldogság volt, szárnyalt a hangja és - őszintén szólva - aljasul kapargatta torkom a féltékenység: hogy ők ott, Mi itt.
Később aztán, ahogy az már lenni szokott, minden megváltozott, a lényeg, hogy mára már nem egy pár nővérem és B., minek következtében csinos, már majdnem nő testvérem arcára olykor rátelepszik a mélységes búbánat és előfordul az is, hogy kövér könnycseppek szánkáznak végig piros pofiján, eltorzítva azt a finom kis arcot, azt a mindig vidám szemet.
Összetörten és kétségbeesve temettem Árnyék pulcsijába az arcom, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy beszippanthassam a még megmaradt illatfoszlányokat. Azon kattogott az agyam, vajon hogy lehetséges, hogy az általam már csak álompárnként emlegetett királykisasszony és királyfi most már külön utakon jár? Sosem értem, mi okozhat ekkora törést, bár tény és való, hogy már én is szakítottam fiúval, már én is éreztem, hogy ennyi volt (de ugye olyan könnyű azt mondani, hogy "az más" - még akkor is, ha tényleg).
Úgy éreztem, az ereimben kavarog a testvérem fájdalma, a bensőmbe költözött a kínzó semmi, a tátongó üresség, és szinte lüktetett bennem a kérdés: és most hogyan tovább? Elkapott a félelem, hogy talán velünk is ez lesz, talán a mi történetünknek is rossz vége lesz.
"ugye velünk nem lesz így?" - pötyögtem be a telefonomba, hogy facebookon legalább egy picit érezzem az általam olyannyira szeretett srác törődését.
A válasz, ha nem is megnyugtatott, kicsit befészkelte magát a fejembe, kiszorítva, illetve arrébb toloncolva ezzel mindennemű aggodalmam közös jövőnk felől: "nem, ígérem minden rendben lesz. mi mindent meg fogunk oldani. ígérem Neked. szeretlek, Drága Szerelmem."
Felsóhajtottam, és összegömbölyödtem. A mozdulatom egy hajtincset ragadott magával, ami egyenesen az arcomban landolt. Puhán szétterpeszkedett a bőrömön, az illat pedig, ami oly titokzatosan lengett körül a napokban, ismét az orromba szivárgott - Árnyék samponjának finom, nyugtató illata. Mosolyogva kaptam a hajamhoz, az arcomhoz szorítottam, és csak lééélegeztem befelé, megtöltöttem a tüdőmet azzal a pillanattal: azzal, amikor szombat délután sietve-kapkodva Árnyék a fürdőszobájába vezényelt, hogy megmossa hajam, akárcsak hat hónappal ezelőtt, egy szürke és fagyos, januári délutánon.

2013. július 22., hétfő

Visszatérés - ilyen formában

Hiányzik ez, meg a pillanataim megörökítése. Másom sincs, csak a szerelmem, Árnyék, és ezek a napok, ezek a csodák, amiket ide leírtam. Hát folytatom. Nem mondom, hogy az elmúlt két hónapot maradéktalanul bepótolom, de igyekszem legalább pár posztban megmutatni, miről maradtak le azok, akik eddig olvastak, és még mindig kíváncsiak rám, meg Árnyékra.

2013. július 1., hétfő