2013. június 5., szerda

Az öreg hölgy látogatása

Voltál már színházban? Érezted már, hogy a lelked megpördül és kifordul önmagából? Kívánkoztál már a vörös függönyök mögé, a világot jelentő deszkákra, a reflektorfénybe, a közönség elé? Elgondolkodtál már rajta, mennyit jelent az ott állónak a tapsod, a mosolyod, a kuncogásod egy-egy humoros megjegyzésen, az ámult tekinteted, a bámulatos csend vagy a későbbi, előadás utáni gratulációd, esetleg néhány foszlány arról, mekkorát teljesített a csapat a színpadon, amit az öltözőjéből elkap aztán a színész?
Engem azután ragadott magával igazán ez, hogy tavaly, tizedik év végén megcsináltuk az osztály első vizsgadarabját. Rettentően élveztem, szerettem a fiókból előhúzott, szavakba öltöztetett feleség, anya és nő bőrébe bújni, szerettem a végre pontosan megtanult mondatokat, a fájdalmat, amit valahogy valaki a lelkembe - és a hangomba - csempészett az előadás alatt. Akkor még nem rólam szólt, csak egy falat voltam, egy apró morzsa a többiekkel egyetemben, de azért szerves részét képeztem a műsornak - mint a színházban egyébként mindenki más.
Napokig lázban égtem, eszméletlenül elragadott az a világ, az a gyönyörű mesebirodalom, amiben bárki alakíthatja a megnyerő figurát és akárkit a pokol legmélyebb bugyraiba taszíthatnak. Akkor kezdtem először érezni, hogy ez olyasféle drog, olyan erős kábítószer, amit az istenért ki nem hagynék az életemből: függővé váltam.
Idén pedig, mit hozott, mit nem a sors, én kaptam a vizsgadarabunkban a főszerepet. Eszméletlen sokat szenvedtem vele, a blogomban pedig nem egyszer hangzott a el a "nem fogom tudni megcsinálni" és a "kevés vagyok én ehhez" különböző kombinációja. Féltem, sőt, rettegtem, hogy képtelen leszek visszaadni a fagyos tekintetű, képmutató és gyönyörű nagyasszonyt, aki élete szerelméért ment vissza szülővárosába - szó szerint, hiszen a férfit megöleti a városlakókkal.
Tudtam, hogy ha elrontom, az egész darab bukik, hogy rajtam áll a siker (illetve én viszem leginkább a történetet). Ez előtt még nem éreztem ilyet, sosem akartam még ennyire kétségbeesetten gonosszá és számítóvá válni, örökösen a Szürke-féle sérelmeket vettem elő, igyekeztem abból táplálkozni (amit meg is sínylett a kapcsolatom Árnyékkal olykor), de nem ment. Végül amikor már fontolgattam, hogy tanárnő elé állok és megkérem, keressen helyettem mást, hiszen én egyértelműen és nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok a feladatra, hirtelen ráéreztem az ízére.
Nem volt többé Szürke, nem volt fájdalom és kín, csak büszkeség és önzés, csak Claire, a milliomos asszony, aki a nyolcadik férjét fogyasztja épp, és ki tudja, hány lesz még neki, ha elvégzi dolgát, megöli Alfredet és elhagyja Güllen városát.
A premier kedden este volt, azonban a számomra legfontosabb előadás, amit Árnyék és a szüleim, illetve a nagyszüleim is láttak - sőt, még a nővérem barátja, B. is eljött -, most szerdán volt. Istentelenül élveztem, mindenki el volt tőlem ragadtatva. Sosem felejtem el, hogy Árnyék állva tapsolt nekem, nem felejtem a szemét, azt az elragadott tekintetét, amikor lesétáltam hozzá a színpadról és végigsimítottam az arcán, miközben lázasan igyekeztem a szövegemre koncentrálni és nem belebukni az egyébként számomra legmegjegyezhetetlenebb mondatokba.
A kocsiban idén, a tavalyi hazautazással ellentétben nem azt a feladatot kaptam, hogy nővérem legkedvencebb mondatát ismételgessem, örökösen ugyanazon a mézes hangom ("Jó estét, Stiefel úr! Hogy van? Nincs valami jó színben, csak nem beteg?"), helyette olyan mocskosul átható és rideg pillantásokat kellett produkálnom, amikkel a színpadon méregettem Pétert, aki a volt szerelmem játszotta.
Eszméletlenül imádtam, az egészet, minden pillanatát (arról már nem is beszélve, mennyire odáig voltam Árnyéktól, mert őszintén szólva igencsak ínycsiklandozóan állt rajta a fekete ing a vörös nyakkendőjével).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése