2013. június 21., péntek

Napló II. - Sástó, ahogy Árny látta

Ezt Árny írta nekem, mikor kórházban volt, egy nagy, zöld spirálfüzetbe. Ó, istenem, még el sem olvastam. De meglepett, mennyire egyformán írtunk az egészről. Annyira szeretlek! 

"Minden reggel Melletted kelni, Veled ébredni. A Te hangod volt az első. Szerelmeskedni, reggelizni, fogat mosni, elpakolni. Veled pihenni, összebújni, szundikálni, a piroson pihenni, végtelenségig beszélni, kártyázni, kő-papír-ollózni, birkózni, csikizni egymást, orral csikizni a másik oldalát, söpörni, sétálni, új helyeket megismerni. Veled ebédelni, ízlelgeti, összesúgni, lopva megérinteni egymást az asztal alatt, kacarászni, nevetgélni, mesélni és hallgatni. Lükkencskedni, fárasztani egymást, idegeskedni a bizonyítványodon, örülni, hogy kitűnő lettél, erdőben csókolózni, buborékfújózni, sötétben kóricálni, akkor egymáshoz érni, amikor csak akarunk. Megcsókolni bármikor, a füledbe súgni, hogy szeretlek. Éjszakázni, együtt és külön zuhanyozni, Gyöngyösön lenni, Kishableányt nézni, szerelmeskedni és fürdeni, sietve, csapzottan öltözködni. Nevetgélni és a moziba loholni. Megtalálni, nachost venni, azon tanakodni, elég lesz-e, kimenni még egyért, élvezni a filmet, odabújni Hozzád, egymást etetni, szomorkodni a film végén. Camember sajtot enni, innivalót tölteni a poharadba, csillagokat nézni, hullócsillagról hallani és nem látni és nevetni, megrémiszteni egymást, megnyugtatni Téged. 

Nekünk olyan szép a lelkünk."

2013. június 17., hétfő

Napló I. - Sástó, ahogy én láttam

"Annyi közös élményünk volt, jézusom! Imádtam minden pillanatát. Tele vagyok pillanatképekkel, a közös utazás, Gyöngyös, az első ebéd, a puha pléden fetrengés, a nagyágy ígérete, Sástó, az első közös séta, a napfényes reggelik, a tusolás utáni illatosságunk, a Szolnokozás, a sok történek a régi időkről, a piroson ücsörgés és fekvés, a borsó fejtés, a torpedózás, az utazás, a mozizás, a mesézés, a közös fürdés és zuhanyzás, Kékestető, a rózsák, a szóviccek (Zugló, jégszamár, vér-jégszamár, Makákó, ma-kákó, kocs-ma, lajhár, Laihár, Kandúr Makka, Kanca Makka, Anca Akka, Szürk, morcsos, Morcsi, Morcs, Na de Fürge), séta a forrásokhoz, párkereső szarvasbogarak, réten bolyongás, félős csillaglesés, zabfalat, közös buborékfújó, tea, sírdogálások és vigasztalások, éjszak a tónál beszélgetés, ölelések, csókok, Minden rendben lesz - ígéretek, jóreggelt vásárlás, kávé tejszínhabbal, közös ágy-párna-takaró, ágy igazítás, vörös nyakkendő, fekete ing, szerelmeskedések, rengeteg "Félek" és még több "Szeretlek", tervek, gyógyszerek, rendes evés, természet, fák, napsütés, kacsák, apróságok, tejvitel Árnyéknak, kinti zuhany alatt átfutkorászás, Mátrafüred, fagyizás, üdülő és az emlékek, édi papírmadár a villanyoszlopon, hanghatások, közös söprés, ujj- és lábujjállatok, nevetés, röhögés, kínos pillanatok, álmosság, délutáni egymásba gabalyodós szuszikálás, szent pulcsi, állatkertezés, jegyek, kis üzenetes cetlik, rajzolás, szerelem.

Életem egyik legszebb hete volt. Gyönyörűség!"

2013. június 13., csütörtök



Éljen, itt a nyár, a csodás nyár!
Legyél gyönyörű!

2013. június 11., kedd

6 hónapja boldogság! ♥

2013. június 5., szerda

Az öreg hölgy látogatása

Voltál már színházban? Érezted már, hogy a lelked megpördül és kifordul önmagából? Kívánkoztál már a vörös függönyök mögé, a világot jelentő deszkákra, a reflektorfénybe, a közönség elé? Elgondolkodtál már rajta, mennyit jelent az ott állónak a tapsod, a mosolyod, a kuncogásod egy-egy humoros megjegyzésen, az ámult tekinteted, a bámulatos csend vagy a későbbi, előadás utáni gratulációd, esetleg néhány foszlány arról, mekkorát teljesített a csapat a színpadon, amit az öltözőjéből elkap aztán a színész?
Engem azután ragadott magával igazán ez, hogy tavaly, tizedik év végén megcsináltuk az osztály első vizsgadarabját. Rettentően élveztem, szerettem a fiókból előhúzott, szavakba öltöztetett feleség, anya és nő bőrébe bújni, szerettem a végre pontosan megtanult mondatokat, a fájdalmat, amit valahogy valaki a lelkembe - és a hangomba - csempészett az előadás alatt. Akkor még nem rólam szólt, csak egy falat voltam, egy apró morzsa a többiekkel egyetemben, de azért szerves részét képeztem a műsornak - mint a színházban egyébként mindenki más.
Napokig lázban égtem, eszméletlenül elragadott az a világ, az a gyönyörű mesebirodalom, amiben bárki alakíthatja a megnyerő figurát és akárkit a pokol legmélyebb bugyraiba taszíthatnak. Akkor kezdtem először érezni, hogy ez olyasféle drog, olyan erős kábítószer, amit az istenért ki nem hagynék az életemből: függővé váltam.
Idén pedig, mit hozott, mit nem a sors, én kaptam a vizsgadarabunkban a főszerepet. Eszméletlen sokat szenvedtem vele, a blogomban pedig nem egyszer hangzott a el a "nem fogom tudni megcsinálni" és a "kevés vagyok én ehhez" különböző kombinációja. Féltem, sőt, rettegtem, hogy képtelen leszek visszaadni a fagyos tekintetű, képmutató és gyönyörű nagyasszonyt, aki élete szerelméért ment vissza szülővárosába - szó szerint, hiszen a férfit megöleti a városlakókkal.
Tudtam, hogy ha elrontom, az egész darab bukik, hogy rajtam áll a siker (illetve én viszem leginkább a történetet). Ez előtt még nem éreztem ilyet, sosem akartam még ennyire kétségbeesetten gonosszá és számítóvá válni, örökösen a Szürke-féle sérelmeket vettem elő, igyekeztem abból táplálkozni (amit meg is sínylett a kapcsolatom Árnyékkal olykor), de nem ment. Végül amikor már fontolgattam, hogy tanárnő elé állok és megkérem, keressen helyettem mást, hiszen én egyértelműen és nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok a feladatra, hirtelen ráéreztem az ízére.
Nem volt többé Szürke, nem volt fájdalom és kín, csak büszkeség és önzés, csak Claire, a milliomos asszony, aki a nyolcadik férjét fogyasztja épp, és ki tudja, hány lesz még neki, ha elvégzi dolgát, megöli Alfredet és elhagyja Güllen városát.
A premier kedden este volt, azonban a számomra legfontosabb előadás, amit Árnyék és a szüleim, illetve a nagyszüleim is láttak - sőt, még a nővérem barátja, B. is eljött -, most szerdán volt. Istentelenül élveztem, mindenki el volt tőlem ragadtatva. Sosem felejtem el, hogy Árnyék állva tapsolt nekem, nem felejtem a szemét, azt az elragadott tekintetét, amikor lesétáltam hozzá a színpadról és végigsimítottam az arcán, miközben lázasan igyekeztem a szövegemre koncentrálni és nem belebukni az egyébként számomra legmegjegyezhetetlenebb mondatokba.
A kocsiban idén, a tavalyi hazautazással ellentétben nem azt a feladatot kaptam, hogy nővérem legkedvencebb mondatát ismételgessem, örökösen ugyanazon a mézes hangom ("Jó estét, Stiefel úr! Hogy van? Nincs valami jó színben, csak nem beteg?"), helyette olyan mocskosul átható és rideg pillantásokat kellett produkálnom, amikkel a színpadon méregettem Pétert, aki a volt szerelmem játszotta.
Eszméletlenül imádtam, az egészet, minden pillanatát (arról már nem is beszélve, mennyire odáig voltam Árnyéktól, mert őszintén szólva igencsak ínycsiklandozóan állt rajta a fekete ing a vörös nyakkendőjével).

2013. június 3., hétfő

2013. június 2., vasárnap

Van még egy percünk

Könnyes szemekkel, fájó bensővel mantráztam magamban, hogy indulnom kell, különben lekésem a vonatom, egyébként is nyolcra fogok hazaérni. Hiába tudtam azonban, hogy mennem kell, muszáj, akartam még egy pillanatot vele, akartam még egy csókot, egy összeborulást, még egy-két könnycseppet és mosolyt.
Ott akartam ülni a kórházi ágya mellett, ahogy reggel, sírni akartam, amiért nem bújhatok be mellé az ágyba és duzzogni, amiért nem eszik eleget. Ki akartam csücsülni az ebédlőbe, az extrás kávéautomata elé, nézni akartam a hatalmas, földtől plafonig érő ablakokból a kanyargós, levéltől görnyedező ágú fákat. Arra akartam gondolni, hogy erdőben vagyunk, vagy arra, hogy egy parkban. Ki akartam ülni még egyszer Árnyékkal oda a padra, nem messze a kis kápolnától, hogy megint sírjunk és öleljük egymást, hogy hallgassam Budapest cikázó élettelteliségét, hogy utoljára megszorítsam a kezét és azt mondjam, szeretem.
De nem lehetett, már nem, az idő túl gyorsan elröppent, és én hiába voltam már vele fél kilenc felé, úgy tűnt, csak egy másodpercnyi időt kaptunk az öt külön töltött nap után. Pokolian sajgott a bensőm.
Talán ha nem tudom, hogy másnap hazamehet, nem eresztettem volna el olyan gyorsan a kezét, nem kértem volna, hogy ne jöjjön utánam és nem leheltem volna olyan könnyedén egy utolsó csókot a szeplőire. Talán ha nem tudom valahol nagyon mélyen, a lelkemben, hogy öt perc múlva úgyis felhív és hazáig beszélgetünk - a villamoson, az intercityn, a hazaúton egészen a kiskapuig -, képtelen lettem volna megtenni az első lépést, talán ott helyben beledöglöttem volna inkább, mint sem hogy elengedjem őt.
Nem tudom. Végül mégis eljöttem, ott hagytam a kórházban, várva a hétfőt, a napot, amikor megint szabad lesz, infúziók és vérmes-rémes nővérek nélkül, a saját ágyában fekszik majd és a saját párnájába fúrja az arcát, ha - mint az enyémet - az ő szívét is marcangolni kezdi a hiány és könnyektől fuldokolva imádkozni kezd egy jobb holnapért.

2013. június 1., szombat