2013. május 21., kedd

Nyújtom feléd kezem

A Morning Monatge szólt a fülesemben és céltudatosan sétáltam előre, megtiltva magamnak a gondolatot, hogy nélküle kell hazasétálnom. Csak mentem, hátra se nézve, miközben a vágyaim fel-felbugyborékoltak a lelkemben, engedetlenül cirógatták a bensőmet: vártam, hogy mikor jön utánam, mikor hallom a nevem vagy mikor látom végre meg.
Aztán ott volt, a keze mellettem, a léptei gyorsak, szaladt, hogy utolérjen. Nem köszöntem neki, csendben sétáltam, és megfogtam a kezét. Puha és olyan... szerelemérintésű. Imádom.
Bátortalanul ráemeltem a tekintetem, mire ő megállt, és a derekamnál fogva magához húzott. Lábujjhegyre álltam, hogy a tenyerem a nyakára tapaszthassam, és úgy öleltem, olyan rettentően nagyon szorítottam magamhoz, és olyan sokáig, ahogy még soha senkit. Percekig álltunk így, míg a zene el nem hallgatott a fülemben - és tovább.
Csendélet fiúval és lánnyal.
De hiába tudtam, hogy már régen átléptük a köszönéses boldogságos ölelkezésünket, én mégsem tudtam elengedni. Csak szorítottam magamhoz, a vállának döntöttem az arcomat, miközben az kattogott bennem, hogy így akarok maradni. Örökké így akarok maradni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése