2013. május 15., szerda

Most a jó

Nyugtalankodva sokadjára is kinéztem az ablakon. Sehol senki. Árnyékkal remekül elkerültük egymást: ő megfeledkezett arról, hogy csak hat órám van, én pedig siettem haza, mert azt hittem, tudja, hogy egy órával hamarabb végzek.
Az állomáson még a torkom fojtogató haragom már lecsillapodva pihent valahol bennem, nem is emlékeztem az ízére. A félelmem, hogy történt vele valami - mint mostanában oly sokszor - lassan, alattomosan csordogált ereimben, és az idő múlásával már egészen közel ért szívemhez. Annyira, hogy a forgószékembe kucorodva, a mobilomon navigálva kezdtem átnyálazni a közlekedési balesetekről szóló híreket - aztán egyszer csak csengettek.
Mondanom sem kell, már ugrottam is, hogy ajtót - akarom mondani kaput - nyissak az érkezőnek. Ügyetlenkedve felkaptam a papucsom és kirobogtam a várakozó elé.
Mikor kinyitottam az ajtót, nem láttam semmit, csak miután félre csúszott a pillantásom, vettem észre a kapunak dőlt fiút, lihegve és elterpeszkedve ült a földön, mint aki kilométereket futott.
- Hé, te futottál? - mosolyogtam rá elérzékenyülten, de azért nem bírtam ki, éreztem, hogy a hangomba vegyül a kimondatlan kérdés "Hülye vagy?".
Árnyék lihegve bólogatott, de nem mondott semmit, megszólalni sem tudott a kimerültségtől.
- Miért? - értetlenkedtem meghatottan, és leguggoltam hozzá. Végigsimítottam az arcát, aztán felálltam és kezet nyújtottam neki. - Gyere - hívtam.
- Nem. Még nem. Csak. Csak nagyon sokat futottam.
Fintorogva fogadtam az újabb mosolyhullámot, ami percenként csapott át az arcomon.
- Rendben, de miért? - tettem fel a már szinte költői kérdést.
- Csak veled akartam lenni. Ne haragudj, hogy elfelejtettem - nyöszörögte már kevésbé kifulladva.
- Nem haragszom. Egyáltalán nem, de gyere, menjünk, üljünk le a lépcsőre - javasoltam, és segítettem neki feltápászkodni a földről, hogy aztán háromnegyed órát beszélgessünk apró semmiségekről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése