2013. május 17., péntek

Emlékáradat

A sok kismanó egyszerre énekelte az óvodai ballagási dalokat, és mi - a nővérem és én - megállapítottuk, hogy könnyedén el tudnánk pityeredni. A húgom pontosan ugyanolyan lendülettel és lelkesedéssel szavalta a rá kiosztott sorokat, akárcsak én, amikor ennyi idős voltam.
Megrohamoztak az emlékek, azok a dolgok, amikről anyáék semmit sem tudnak, mert nem voltak ott velem minden pillanatban az oviban, hiszen dolgoztak vagy a városban intézték ügyes-bajos dolgaikat. Elgondolkodva bámultam az évzáróműsor és a pár perces ballagás után a nagy, A3-mas, sárga lapra felragasztott töpörtyűk kedves pillanatait elcsípő képeket. Alvás, szülinapozás, farsang, sportnap. Mennyi minden, amit dokumentáltak, és mégis milyen kevés pillanat.
Kíváncsivá tett a gondolat, vajon a húgom mire emlékszik majd ebből a sok mindenből. Valószínűleg neki is csak apró képkockái maradnak majd meg, és talán csak hosszú-hosszú évek múlva ébred rá, hogy valójában milyen szívszorító pillanata is volt ma délután.
Ő még nem érzi a változást, nem hiszem, hogy tudja, mit jelent, hogy nem lesz több délutáni alvás, sem közös terítés ebédidőben, nem lesznek viták a piros kisautón vagy a pöttyös labdán, az ugrálókötélen, a pandamackón vagy a barbie babán. Legalábbis a délelőttök nagy része nem ebből áll majd.
Arra gondoltam, mennyi vidám pillanatot élt át, hányszor játszott a barátaival, hány olyan mondat, szó vagy eszmefuttatás hangzott el ott, az oviban, amiről nekünk sosem lesz fogalmunk, hiszen nem vagyunk vele, nem látjuk. (Ez a tipikus mindenki egyedül van egy kicsit gondolat.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése