2013. május 13., hétfő

Borús hétkezdés leheletnyi napfénnyel

Remegve megszaporáztam a lépteim és a válltáskám mélyére túrtam, lázasan kerestem a bérletem, miközben szememet mintegy szuggesztíven a megállóban várakozó, fehér buszra tapasztottam. Az ujjaim rátaláltak a hűvös műanyag tokra, örömömben majdnem elmosolyodtam. "Igen, elérem a buszom, és még valamennyire át tudom nézni a fránya történelmet! Nem lesz ez olyan vészes." - gondoltam magamban, ám amikor a padkára szökkentem és megkerültem a türelmesen és ráérősen, természetesen pont az utamban ácsorgó nénikét, a busz ajtaja lomhán becsukódott, én pedig megmerevedve bámultam, ahogy elindul. Lassan gördültek kerekei, mintha most kelne mély álmából.
Talán percekig bámultam volna utána, ha nem rázott volna fel bosszankodós kábulatomból a zsebemben rezgő mobilom. A kijelzőn az Árnyék<3 név villogott arra várva, hogy a csúszkát a zöld kagyló felé csúsztassam és végre kommunikálhassak Vele.
- Szia - sóhajtottam bele a telefonba, és egykedvűen arrébb lépdeltem, hogy a járó-kelők elférjenek tőlem.
- Szia - hangzott az álmos, gyűrött válasz, és én önkéntelenül is elmosolyodtam. Nem mondtam, de rettentő jól esett, hogy felkelt miattam 7:20-kor, csak mert én annyira túlaggódtam a történelem-dolgot. Ezt megjegyeztem magamnak. - Hogy vagy? - kérdezte, és azt hiszem, mosolygott.
- Hát, jól - fújtattam egyet, mert eszembe jutott, hogy elment a busz -, vagyis, nem tudom. Az orrom előtt ment el a busz. Csodás. Egyébként rendben vagyok.
Megnyugtató hangja simogatta meggyötört agyam, az idegeim kicsit lecsillapodtak, a stresszmérő kalkulátor meg, ott, az fejemben fent, balra, igen, ott ott ott ott, na szóval az, szépen eltüntette a számlapról a csillagos eget verő értékeket, és a viszonylag normális felé kezdett peregni.
Csendesen, a földet fixírozva hallgattam Árnyék mormolását arról, hogy igazán képes vagyok rá, mert én vagyok Szürke, miért másért? Miután kétszer is megígértette velem, hogy a terembe úgy lépek majd be, hogy menni fog, kezdtem igazán jobban érezni magam. Akkorra már a lelkem is megkönnyebbült kicsit, és nem számított semmi, csak hogy nemsokára nyár, és boldogság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése