2013. május 19., vasárnap

Az ölelésére ébredni

Nem tudtam magamról: az emlékeim összefolytak, elmosódott képekben csepegtek le az agyam egy kietlen pereméről a tudatomba. Egy puha kar ölelt, szeretettől illatozó ujjak tapadtak bőrömre, és nem eresztettek.Csak nagy nehezen raktam össze, hogy Árnyék szobájának sötétje takarja a vonalaim, rejti el az álmaim és óvja tökéletes duónkat.
Óvatosan megfordultam, de a mozdulataim túlságosan is hevesek voltak, képtelen voltam rá, hogy koordináljam magam. Egy halk nyöszörgés szökött ki ajkaim közül, majd félig hunyt pillákkal végre rátaláltam Árnyék vállának alakjára a félhomályban.
Hosszú tétovázás után - amit talán csak én éreztem végeérhetetlennek, megeshet, hogy a valóságban alig volt pár pillanat - átöleltem a fiút, akit annyira szeretek. Meg akartam csókolni a nyakát, de még mindig túl ködös voltam ahhoz, hogy bármit tegyek. Így csak morfondírozva megfordultam, vissza a másik oldalamra, és Árnyék mellkasának dörgöltem a hátam, aztán a karját olyan szorosan húztam magamhoz, hogy tökéletesen érezzem ölelését.
Nem szólt hozzám, de éreztem, hogy ő is magához tért kábult fáradtságából. Közelebb húzódott hozzám és megpuszilta az arcomat, mire a látásom kiélesedett, a pupilláim kitágultak, a szívem megdobbant és életre kelt minden porcikám. Elmosolyodtam és ismét pozíciót váltottam. Felé fordulva fürkésztem arcát, amit a félhomály és az álmoskócos hangulat kisfiússá szelídített.
Azt akartam mondani, hogy wáó, aludtunk, hogy wáó, micsoda névnapom volt nekem - és hogy én vagyok a világ legszerencsésebb lánya, de csak bámultam rá bután, igyekeztem magamba szívni minden pillanatot. Erősen koncentráltam, hogy megjegyezzem az orra vonalát, az arcán sorakozó szeplők formáját, szemének sötétjét, szája vonalát, az álla ívét és a lélegzete ritmusát. Kényszerítettem magam, hogy a bőrére figyeljek, a paplan érintésére a vállamon, a párna puhaságára, a szoba reggeli, csalóka sötétjére.
Mindent meg akartam jegyezni, mindent, ami abban a pillanatban élt és mozgott, ami akkor körülöttünk zajlott, hogy egy távoli, őszi éjszakán, amikor majd fuldokolni fogok a hiányától legyen mit előidézni az agyamból és legyen miért lehunyni a szemem, hogy aztán álomba szenderüljek - majdnem olyan édesbe, mint amilyen szombat éjjel fészkelte magát a bensőmbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése