2013. május 29., szerda


"nagyon nehéz tanulni, megfelelni a suliban és itthon, és még jó barátnőnek is maradni egyben. nehéz mosolyogni, és engedni, hogy a vállamra támaszkodjon az, akit szeretek, amikor már én magam is alig állok a saját lábamon. veszett nagy teher, a francba is, tudni, hogy a szerelmem ennyire beteg - de ami még ennél is rosszabb, az az, hogy úgy érzem, elhallgat előlem dolgokat, csak azért, hogy kíméljen. viszont, ha mégsem, ha ő tényleg elmondja, amit másoktól hall, akkor meg bosszant, hogy csak ennyire érdekli, mi van vele, bosszant, hogy nem volt benne annyi, hogy megkérdezze, mit fognak vele csinálni ez alatt az öt nap alatt."

2013. május 22., szerda

Innentől szünet, de igyekszem pótolni a dolgokat - viszont biztos, hogy csak a legfontosabbak kerülnek megírásra. Azért majd törekszem rá, hogy a kimaradt két hónap valahogy bepótolódjon, majd meglátom, mire leszek képes. 

2013. május 21., kedd

Nyújtom feléd kezem

A Morning Monatge szólt a fülesemben és céltudatosan sétáltam előre, megtiltva magamnak a gondolatot, hogy nélküle kell hazasétálnom. Csak mentem, hátra se nézve, miközben a vágyaim fel-felbugyborékoltak a lelkemben, engedetlenül cirógatták a bensőmet: vártam, hogy mikor jön utánam, mikor hallom a nevem vagy mikor látom végre meg.
Aztán ott volt, a keze mellettem, a léptei gyorsak, szaladt, hogy utolérjen. Nem köszöntem neki, csendben sétáltam, és megfogtam a kezét. Puha és olyan... szerelemérintésű. Imádom.
Bátortalanul ráemeltem a tekintetem, mire ő megállt, és a derekamnál fogva magához húzott. Lábujjhegyre álltam, hogy a tenyerem a nyakára tapaszthassam, és úgy öleltem, olyan rettentően nagyon szorítottam magamhoz, és olyan sokáig, ahogy még soha senkit. Percekig álltunk így, míg a zene el nem hallgatott a fülemben - és tovább.
Csendélet fiúval és lánnyal.
De hiába tudtam, hogy már régen átléptük a köszönéses boldogságos ölelkezésünket, én mégsem tudtam elengedni. Csak szorítottam magamhoz, a vállának döntöttem az arcomat, miközben az kattogott bennem, hogy így akarok maradni. Örökké így akarok maradni.

2013. május 20., hétfő

Nélküleség


pokol tud lenni.

2013. május 19., vasárnap

Az ölelésére ébredni

Nem tudtam magamról: az emlékeim összefolytak, elmosódott képekben csepegtek le az agyam egy kietlen pereméről a tudatomba. Egy puha kar ölelt, szeretettől illatozó ujjak tapadtak bőrömre, és nem eresztettek.Csak nagy nehezen raktam össze, hogy Árnyék szobájának sötétje takarja a vonalaim, rejti el az álmaim és óvja tökéletes duónkat.
Óvatosan megfordultam, de a mozdulataim túlságosan is hevesek voltak, képtelen voltam rá, hogy koordináljam magam. Egy halk nyöszörgés szökött ki ajkaim közül, majd félig hunyt pillákkal végre rátaláltam Árnyék vállának alakjára a félhomályban.
Hosszú tétovázás után - amit talán csak én éreztem végeérhetetlennek, megeshet, hogy a valóságban alig volt pár pillanat - átöleltem a fiút, akit annyira szeretek. Meg akartam csókolni a nyakát, de még mindig túl ködös voltam ahhoz, hogy bármit tegyek. Így csak morfondírozva megfordultam, vissza a másik oldalamra, és Árnyék mellkasának dörgöltem a hátam, aztán a karját olyan szorosan húztam magamhoz, hogy tökéletesen érezzem ölelését.
Nem szólt hozzám, de éreztem, hogy ő is magához tért kábult fáradtságából. Közelebb húzódott hozzám és megpuszilta az arcomat, mire a látásom kiélesedett, a pupilláim kitágultak, a szívem megdobbant és életre kelt minden porcikám. Elmosolyodtam és ismét pozíciót váltottam. Felé fordulva fürkésztem arcát, amit a félhomály és az álmoskócos hangulat kisfiússá szelídített.
Azt akartam mondani, hogy wáó, aludtunk, hogy wáó, micsoda névnapom volt nekem - és hogy én vagyok a világ legszerencsésebb lánya, de csak bámultam rá bután, igyekeztem magamba szívni minden pillanatot. Erősen koncentráltam, hogy megjegyezzem az orra vonalát, az arcán sorakozó szeplők formáját, szemének sötétjét, szája vonalát, az álla ívét és a lélegzete ritmusát. Kényszerítettem magam, hogy a bőrére figyeljek, a paplan érintésére a vállamon, a párna puhaságára, a szoba reggeli, csalóka sötétjére.
Mindent meg akartam jegyezni, mindent, ami abban a pillanatban élt és mozgott, ami akkor körülöttünk zajlott, hogy egy távoli, őszi éjszakán, amikor majd fuldokolni fogok a hiányától legyen mit előidézni az agyamból és legyen miért lehunyni a szemem, hogy aztán álomba szenderüljek - majdnem olyan édesbe, mint amilyen szombat éjjel fészkelte magát a bensőmbe.

2013. május 17., péntek

Emlékáradat

A sok kismanó egyszerre énekelte az óvodai ballagási dalokat, és mi - a nővérem és én - megállapítottuk, hogy könnyedén el tudnánk pityeredni. A húgom pontosan ugyanolyan lendülettel és lelkesedéssel szavalta a rá kiosztott sorokat, akárcsak én, amikor ennyi idős voltam.
Megrohamoztak az emlékek, azok a dolgok, amikről anyáék semmit sem tudnak, mert nem voltak ott velem minden pillanatban az oviban, hiszen dolgoztak vagy a városban intézték ügyes-bajos dolgaikat. Elgondolkodva bámultam az évzáróműsor és a pár perces ballagás után a nagy, A3-mas, sárga lapra felragasztott töpörtyűk kedves pillanatait elcsípő képeket. Alvás, szülinapozás, farsang, sportnap. Mennyi minden, amit dokumentáltak, és mégis milyen kevés pillanat.
Kíváncsivá tett a gondolat, vajon a húgom mire emlékszik majd ebből a sok mindenből. Valószínűleg neki is csak apró képkockái maradnak majd meg, és talán csak hosszú-hosszú évek múlva ébred rá, hogy valójában milyen szívszorító pillanata is volt ma délután.
Ő még nem érzi a változást, nem hiszem, hogy tudja, mit jelent, hogy nem lesz több délutáni alvás, sem közös terítés ebédidőben, nem lesznek viták a piros kisautón vagy a pöttyös labdán, az ugrálókötélen, a pandamackón vagy a barbie babán. Legalábbis a délelőttök nagy része nem ebből áll majd.
Arra gondoltam, mennyi vidám pillanatot élt át, hányszor játszott a barátaival, hány olyan mondat, szó vagy eszmefuttatás hangzott el ott, az oviban, amiről nekünk sosem lesz fogalmunk, hiszen nem vagyunk vele, nem látjuk. (Ez a tipikus mindenki egyedül van egy kicsit gondolat.)

2013. május 16., csütörtök

If you are a bird, I'm a bird

- Te vagy az én Róka Uram - mosolyogtam a szeplős fiúra, miután hosszan és csendben tanulmányoztam az arcát, majd megpusziltam az orrát.
- Ez kicsit olyan, mint a madaras. Ha te madár vagy, én is madár vagyok. Ha te róka vagy, én is az vagyok - felelte, és homlokon csókolt.
Hozzábújtam, és arra gondoltam, hogy már csak pár nap, és együtt leszünk, 24 órán keresztül. Aztán pár nap, és elkezdődik a nyár, és mi istentelenül boldogok leszünk, mert lassan, de biztosan meggyógyítjuk egymást, teljesen.

2013. május 15., szerda

Most a jó

Nyugtalankodva sokadjára is kinéztem az ablakon. Sehol senki. Árnyékkal remekül elkerültük egymást: ő megfeledkezett arról, hogy csak hat órám van, én pedig siettem haza, mert azt hittem, tudja, hogy egy órával hamarabb végzek.
Az állomáson még a torkom fojtogató haragom már lecsillapodva pihent valahol bennem, nem is emlékeztem az ízére. A félelmem, hogy történt vele valami - mint mostanában oly sokszor - lassan, alattomosan csordogált ereimben, és az idő múlásával már egészen közel ért szívemhez. Annyira, hogy a forgószékembe kucorodva, a mobilomon navigálva kezdtem átnyálazni a közlekedési balesetekről szóló híreket - aztán egyszer csak csengettek.
Mondanom sem kell, már ugrottam is, hogy ajtót - akarom mondani kaput - nyissak az érkezőnek. Ügyetlenkedve felkaptam a papucsom és kirobogtam a várakozó elé.
Mikor kinyitottam az ajtót, nem láttam semmit, csak miután félre csúszott a pillantásom, vettem észre a kapunak dőlt fiút, lihegve és elterpeszkedve ült a földön, mint aki kilométereket futott.
- Hé, te futottál? - mosolyogtam rá elérzékenyülten, de azért nem bírtam ki, éreztem, hogy a hangomba vegyül a kimondatlan kérdés "Hülye vagy?".
Árnyék lihegve bólogatott, de nem mondott semmit, megszólalni sem tudott a kimerültségtől.
- Miért? - értetlenkedtem meghatottan, és leguggoltam hozzá. Végigsimítottam az arcát, aztán felálltam és kezet nyújtottam neki. - Gyere - hívtam.
- Nem. Még nem. Csak. Csak nagyon sokat futottam.
Fintorogva fogadtam az újabb mosolyhullámot, ami percenként csapott át az arcomon.
- Rendben, de miért? - tettem fel a már szinte költői kérdést.
- Csak veled akartam lenni. Ne haragudj, hogy elfelejtettem - nyöszörögte már kevésbé kifulladva.
- Nem haragszom. Egyáltalán nem, de gyere, menjünk, üljünk le a lépcsőre - javasoltam, és segítettem neki feltápászkodni a földről, hogy aztán háromnegyed órát beszélgessünk apró semmiségekről.

2013. május 14., kedd

Mosoly


Attól függetlenül, hogy nem találkoztam Árnyékkal, remekül éreztem magam. Hálás köszönet ezért Mirmurnak, nélküle valószínűleg végigbúslakodtam volna a napot. Helyette viszont nevetettem: rengeteget, és valahogy ismét kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok olyan egyedül, és talán megeshet, hogy mégis igazi barátok vagyunk, vagy leszünk valamikor.

Köszönöm!

2013. május 13., hétfő

Borús hétkezdés leheletnyi napfénnyel

Remegve megszaporáztam a lépteim és a válltáskám mélyére túrtam, lázasan kerestem a bérletem, miközben szememet mintegy szuggesztíven a megállóban várakozó, fehér buszra tapasztottam. Az ujjaim rátaláltak a hűvös műanyag tokra, örömömben majdnem elmosolyodtam. "Igen, elérem a buszom, és még valamennyire át tudom nézni a fránya történelmet! Nem lesz ez olyan vészes." - gondoltam magamban, ám amikor a padkára szökkentem és megkerültem a türelmesen és ráérősen, természetesen pont az utamban ácsorgó nénikét, a busz ajtaja lomhán becsukódott, én pedig megmerevedve bámultam, ahogy elindul. Lassan gördültek kerekei, mintha most kelne mély álmából.
Talán percekig bámultam volna utána, ha nem rázott volna fel bosszankodós kábulatomból a zsebemben rezgő mobilom. A kijelzőn az Árnyék<3 név villogott arra várva, hogy a csúszkát a zöld kagyló felé csúsztassam és végre kommunikálhassak Vele.
- Szia - sóhajtottam bele a telefonba, és egykedvűen arrébb lépdeltem, hogy a járó-kelők elférjenek tőlem.
- Szia - hangzott az álmos, gyűrött válasz, és én önkéntelenül is elmosolyodtam. Nem mondtam, de rettentő jól esett, hogy felkelt miattam 7:20-kor, csak mert én annyira túlaggódtam a történelem-dolgot. Ezt megjegyeztem magamnak. - Hogy vagy? - kérdezte, és azt hiszem, mosolygott.
- Hát, jól - fújtattam egyet, mert eszembe jutott, hogy elment a busz -, vagyis, nem tudom. Az orrom előtt ment el a busz. Csodás. Egyébként rendben vagyok.
Megnyugtató hangja simogatta meggyötört agyam, az idegeim kicsit lecsillapodtak, a stresszmérő kalkulátor meg, ott, az fejemben fent, balra, igen, ott ott ott ott, na szóval az, szépen eltüntette a számlapról a csillagos eget verő értékeket, és a viszonylag normális felé kezdett peregni.
Csendesen, a földet fixírozva hallgattam Árnyék mormolását arról, hogy igazán képes vagyok rá, mert én vagyok Szürke, miért másért? Miután kétszer is megígértette velem, hogy a terembe úgy lépek majd be, hogy menni fog, kezdtem igazán jobban érezni magam. Akkorra már a lelkem is megkönnyebbült kicsit, és nem számított semmi, csak hogy nemsokára nyár, és boldogság.

2013. május 12., vasárnap

Jajj, nagyon el vagyok maradva a blogolással, de ígérem, mostantól napirendi pont lesz. Csak néha összejön minden nyafogás.


2013. május 11., szombat

Szeretlek!


5 hónapja boldogság! ♥

2013. május 7., kedd

A túrórudi hadművelet

A piros ülésbe mélyedtem, hagytam, hogy elfáradt tagjaim pár pillanatra megpihenhessenek. Csak kinyújtottam a lábam, hátra döntöttem a fejem, és élveztem a levegővétel összes gyönyörét. Aztán felpillantottam, szemben velem kíváncsi tekintet méregetett. Árnyék méybarna tekintete az enyémbe kapaszkodott, fürkésző és aggódó pillantása felborzolta minden idegszálam.
Óvatosan egyenesbe rendeztem magam, és az arcára tapasztottam minkét tenyerem, hogy megcsókolhassam.
- Szeretlek - suttogta tökéletesen hallhatóan a csók után.
- Én is szeretlek - leheltem vissza neki.
Hátrébb csusszantam az ülésben, de nem engedtem el Árnyék kezét. Aztán eszembe jutott a vonatra szállás előtti hadműveletem. A levetett kabátom zsebében ott pihent két túrórudi, mivelhogy Árnyék arról beszélt nekem séta közben, hogy rettentően éhezik ilyesféle finomságra. Szürke pedig - mit is tehetett volna? - fogta magát, és amíg a szerelme jegyet vett, elszaladt túrórudiért.
- Most pedig - kezdtem kotorászni a kabátzsebemben -, edd meg ezt - és átnyújtottam Árnyéknak a finomságot.
- Nem - rázta meg a fejét, mire én vágtam egy fintort. Egész nap alig evett valamit, igazán nagyon szerettem volna a vérében tudni valami cukrosat. Öt perc győzködés után aztán - felajánlva, hogy én is megeszem az enyémet -, már nevetve-fulladozva ettük a túrórudit. Én igyekeztem nem belehalni a nevetésbe, Árnyék pedig eljátszotta, hogy nem figyel rám - mégis minden mozdulatomat szemmel tartotta.
- Jézusom! - takartam el az arcom, és szinte éreztem, hogy lángvörös a bőröm.
- Mi az? - kérdezte Árnyék. Édes volt, hogy a helyzet komolytalansága ellenére is valami aggódás-féle csendült a hangjában.
Elkaptam a fejem, próbáltam uralkodni a vonásaimon és a számban tartani a csokit meg a túrót. Rettentő nehezen tudtam csak összerendezni magam, a nevetés hullámokban bugyborékolt fel a torkomból, megállíthatatlanul ömlött ki a világba. Nem emlékszem, mikor éltem át ennyire önfeledt pillanatot.
Csak hosszú másodpercek múlva tudtam visszafordulni hozzá, akkor közöltem vele, hogy tulajdonképpen semmi bajom, csak röhögőgörcsöt kaptam.
- Nagyon édes vagy - mosolygott rám, miközben én még mindig az utolsó pár falattal küszködtem.
Nagy nehezen végül sikerült kisebb-nagyobb szerencsétlenkedésekkel eltüntetni a túrórudit a csomagolásból, csakhogy észre vettem, hogy az alja még ott maradt, még nem ettem meg, úgyhogy a piros pöttyös borításból finoman és nem túl nőiesen kihalásztam azt a miniatűrnyi csokidarabot, majd elégedetten bekaptam. Aztán persze rögtön elfintorodtam, mert az ujjaim csokisak lettek, úgy éreztem magam, akár egy ötéves. Ügyetlenül lenyalogattam a bőrömről a csokit, közben égett az arcom. Majdnem biztos voltam benne, hogy Árnyék  le sem veszi rólam a szemét, de nem mertem felpillantani.
- Na, megettem - jelentettem ki aztán, és gyorsan összegyűrtem a papírt és megtörölgettem a kezem, mintha ezzel elmismásolhatnám a szerencsétlenkedésem.
- Szürke - nézett rám Árnyék, és én akkor már pontosan tudtam, hogy mit fog mondani -, ez rohadt szexi volt. 
Elmosolyodtam, igyekeztem megtartani valamit az önérzetemből, és nem megcáfolni a hallottakat.
- Gondoltam, hogy így vélekedsz majd róla - sandítottam végül rá, aztán elnevetettem magam, és megsimogattam az arcát.

2013. május 3., péntek

Szióka


1. Kibékülni önmagammal.
2. Határozottabbnak lenni.
3. Megtanulni a dráma szövegem.
4. Megünnepelni a névnapom Árnyékkal.  
5. Teázni és sajtozni Árnyékkal.  
6. Tornázni minden nap.
7. Végre rendszeresen enni, nem össze-vissza.
8. Sarut vagy magassarkút venni.
9. Naplót írni. 
10. Festeni, rajzolni, fényképezni.
11. Túlesni a ballagáson.  
12. Megírni a töri próbaérettségit. 
13. Annával nutellás epret enni.
14. Tanulni az év végi kitűnőségért.
15. Többet olvasni.
16. Anyagot venni a nyári szoknyámhoz.
17. Elkezdeni a szoknyámat.
18. Nyarat tervezni.
19. Megtanulni nyulat hajtogatni.
20. Teljesen kitakarítani a szobámat. 
21. Többet pihenni, időben lefeküdni esténként.
22. Pozitívabbnak lenni.
23. Carpe Diem!
24. Bebizonyítani anyáéknak, hogy megéri a belém vetett hit és törődés, hogy normális és jó lányuk tudok lenni, és hogy nem vagyok annyira szörnyű, mint amilyennek látszom.

2013. május 1., szerda

Vad Fruttik koncert és szerelem


Annyira szeretlek! Köszönöm neked ezt a két napot, eszméletlen volt. Minden egyes pillanatát élveztem.
A délelőttös beszélgetést, a délutáni értem jöveteled, a padozást, a Jack Daniel's-es feszültség oldást, a velem koncert élvezést, a csillagnézést, a zsákbamakkát, a hazasétát, azt, hogy életemben először láttam hajnalban, sötétben a tavunkat, a reggelt veled, azt, hogy miattam velünk ettél, a délelőttös táncikálás-próbát, az őrült vágyakozást, a délutáni sétát, a fagylaltozást, a padon ücsörgést, az együtt szendvicsezést.
Jajj, istenem! Annyira tökéletes volt!