2013. április 16., kedd

Szeplős, mesés főszereplő

Az első, forró tavaszi napsugár aranyfénybe vonta hajszálaimat, melyek könnyedén röpködtek az arcomba hullva, a finom szellőben táncoltak. Árnyék ujjai az enyéimbe kapaszkodtak, miközben arról daráltam a kisebb monológomat, hogy mi történt napközben.
- Nyüssz! - kiáltottam fel aztán, mert a fájdalom minden idegszálamat marcangolni kezdte, ahogy a reggel bevillant elém.
Nem, semmi különös nem történt, egyszerűen csak már másodjára ébredtem arra, hogy zokogni tudnék a szeplős arcú fiú hiányától, akinek a kedvenc mondata a "Nem lesz semmi baj" és a "Szeretlek, Szürke". A reggel és a délelőtt kínzó lassúsággal telt, mint említettem, már másodjára, és ez rettentően bosszantott.
Tegnap este, miután roppant ötletesen kitaláltam, mit kap tőlem a négy-éve-ismerlek-és-szeretlek évfordulónkra, azon agyaltam, hogyan fogom kibírni, ha jövőre iskolába kell járnia, rendesen, mint a többi értelmes és céltudatos diáknak. Keserűen mosolyogtam a gondolaton, hiszen mostanában már két naptól is a falra mászom, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, a délelőttöket is nehezen viselem nélküle. Persze tudok a tervéről, hogy át akar iratkozni az én iskolámba, na de mi a garancia rá, hogy végül tényleg osztálytársak leszünk? Kétségbeesésemben el is pityeredtem kicsit. Veszettül félek, hogy eltávolodunk egymástól, ahogy a nővérem és B. Azt nem bírnám elviselni!
- Mi az? - kérdezte Árnyék, miközben én határozottan lefékeztem. Elnézően mosolygott rám, számomra olyan jól ismert, szeretetteljes tekintete az arcomat fürkészte.
Elkaptam a pillantásom. Hiába telt el annyi idő, és hiába kerültünk ez alatt a pár hónap alatt sokkal közelebb egymáshoz, mégsem vagyok képes rá mindig, hogy a szemébe mondjam a gondolataimat, főleg akkor, ha azok az érzéseimről szólnak.
Elpirulva húztam magamhoz, az orrom a mellkasába fúrtam, és csak miután mélyet szippantottam ópiumvarázsú illatából, tudtam szóhoz jutni.
- Mostanában iszonyúan hiányzol - motyogtam félig mosolyogva. - Ma reggel, jézusom, rettentően éreztem magam megint! - lábujjhegyre szökkentem és átöleltem a nyakát, hogy aztán puszit nyomhassak a szeplőire. - És nem tudom, miért. Már úgy értem, rendben, szeretlek. De ez kínzás. Ez fizikai fájdalom!
Árnyék szelíden végig simított a hátamon, aztán kicsit eltolt magától, hogy homlokon csókoljon. Nem felelt semmit, csak nézett rám, mosolygott: nevetett a szája, a szeme, az egész lénye, a lelke legapróbb részei is, sőt, megesküdtem volna, hogy ott, bal oldalon, az a komisz kis szeplőcske is belepirult az őszinteségembe.
Mindig meglep, mennyire értékeli, hogy szeretem. Pedig valójában kettőnk közül nem én vagyok az édesen érdekes, hanem ő. Az ő hangja, az ő szeme, az ő bőre, az ő lélegzetvétele, az ő lelke.
És, hölgyeim és uraim, nekem ehhez mindhez bérletem van, ráadásul névre szóló! Hát nem fannnntasztikusss?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése