2013. április 27., szombat

Olyat szeretnék veled

A paplanba bugyoláltam meztelen testem, és óvatosan feltápászkodtam Árnyék párnájáról, hogy mellé csusszanhassak. Az ölében egy doboz medvesajt pihent, gyanútlanul sorakoztak benne a sajtok, nem is sejtve még szomorú és elkerülhetetlen sorsukat.
- Elég mókás - somolyogtam a vágyakozástól és a délutáni kómától megrészegülten, miközben az egyik sajtot méregettem -, hogy itt ülünk, és ilyesmit eszünk. Vagy csak szerintem?
- Lükék vagyunk - állapította meg Árnyék, mintegy tényként.
Fintorogva belemosolyogtam a sajtosdobozba, majd kivettem belőle kövérke áldozatom. Miközben a csillogó papírt hámoztam le róla, lopva Árnyék meztelen vállára sandítottam. Éreztem, hogy lángba borul az arcom, és hálát adtam az égnek, hogy a szoba teljes homályba van burkolva, így nem látszik lányos zavarom.
Csak ültem ott mellette, rá-rápillantottam, és azon töprengtem, vajon leszünk-e így, csak mi ketten, évek múlva is? Lesznek-e bolondságaink, közös dolgaink, terveink, napjaink?
El fog telni hamar?
Tisztán emlékeztem még a februári-januári napjainkra, amikor a hideg elől a szobájába menekültünk, epres fagylalttal béleltük ki a pocakunkat, kakaót ittunk és csókolóztunk, a melegről és a napfényről beszéltem neki, ő pedig azzal piszkált, hogy idén elmarad a nyár.
És lám, lám, nyakunkon a várva várt szünet, lassan listát írhatunk a megnézendő filmekről és a mindenképp fontos programokról.
Akkor először, az ágyában ülve, sajtot majszolva, a redőnyön beszűrődő, ágyneműre vetülő napcsíkocskákat figyelve tudatosult bennem, hogy eltelt egy tél. Vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése