2013. április 18., csütörtök

Négy éve már!

Négy éve annak, hogy először beszéltünk, Árnyék és én. Apám lakásában ültem, délelőtt a városban sétáltunk, gyrost ebédeltünk, és a testvéremmel a nyarat terveztük. Aznap tudtam meg, hogy a nagybátyám elveszi feleségül a barátnőjét, akit csupán kilenc-tíz hónapja ismert meg. Izgatottan hablatyoltunk arról, milyen ruhába öltöztetnek majd minket, és hogy úristen, de rég is voltunk mi esküvőn, de végre - végre valahára! - megint lesz valami igazán izgalmas a nyárban. Akkor mesésen meleg tavasz volt, hasonló mint ez.
Tisztán emlékszem, hogy aznap a pesti utcákon sétálva a virágszirmok kavarogtak a porban, azokat figyeltem és rugdostam. A lakásban hűvös volt és jó idő, amikor hazaértünk, a nővéremmel fényképet csináltunk és a titkos szerelmünkről (plátói és reménytelen) kérdezgettük egymást, sőt, még képeket is mutogattunk a másiknak!
Aztán mindenféle romantika nélkül, láthatatlanul, személytelenül, és a mostani modernségnek oly tökéletesen megfelelően bejelentkeztem msn-re, és wáó, valaki felvett. Na ki volt az? Árnyék. Az egész délutánt végig msneztük, úgy, hogy tökéletesen semmit nem tudtunk a másikról. Sokáig volt ezzel bajom, hogy nem úgy ismertem meg, ahogy egy normális ember megismer valaki mást. Nem az utcán, nem a két szép szemébe vagy a szeplős arcába, nem az átható tekintetébe, és nem a könnyed stílusába szerettem bele - csak a mondataiba (ahogy tettem ezt Farkasnál is). És mégis, több lett ez nekem mindenféle szerelemnél.


Ma délután abban a pólóban volt, amiben életemben először láttam. Szándékosan kereste elő, és nekem elállt a lélegzetem, amikor a kék felsőt megláttam, teljes valójában rajta! Módszeresen felrajzottak gyomromban a pillangók, és egy-egy másodpercre éreztem torkomban azt a jól ismert, feszítő félelmet, hogy mindent úgy csinálok-e, ahogy kell, az ujjaim áthidegedtek, és remegve, bizonytalanul érintettem meg a bőrét, a lélegzetem nehéz volt és izgatott. Aztán eltűnt belőlem, már alig emlékszem, milyen volt igazán kislányként a mellkasához bújni, és ölelni.
Csak képek maradtak meg, finom, illatos papírba csomagolt, jól elrejtett képek, amiket már csak azért is megőriztem magamnak. Akkor sem nyúltam hozzájuk, amikor sokadjára, újra meg újra elveszítettem, amikor eltiltottak tőle vagy amikor én magam vontam meg a lelkem a lelkétől - mondván, jobb lesz ez így.
Négy éve, tizenhárom évesen, azon a délutánon nem hittem volna, hogy bármit jelenteni fogunk egymásnak. Igazság szerint csak szerelmes akartam lenni valakibe - akárkibe -, szerettem volna tudni, milyen, amikor a kocsiban valaki a combodra teszi a kezét vagy séta közben összeborzolja a hajad. Nem tudtam, hogy ez kompromisszummal jár, nem gondoltam bele, hogy meg kell tanulnom - ó, ezt tanulni kell - kimondani, amit érzek, és gondolok. Azt hittem, könnyű lesz, de veszettül nehéz volt.
És most itt vagyok. Eltelt egy év vele, kettő nélküle, amiből egyet más valaki karjai közt, többnyire boldogtalanul töltöttem, egyet pedig abszolút egyedül, álomképekbe kapaszkodva. És itt van ez, a negyedik év, aminek a fele már a miénk. Többé nem engedem el.

Nagyon szeretlek! ♥

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése