2013. április 24., szerda

Monológ a szívszerelemhez

Ne hagyd, hogy elvesszek, kérlek. Legyen a mi mondatunk akármi, legyen egy szavunk, legyen egy mozdulatunk, legyen egy varázsigénk a rosszra. Úgy érzem, minden egyes ilyen alkalommal, amikor eltollak magamtól, egyre távolabb kerülök tőled, és te egyre nehezebben találsz vissza hozzám, mert már nem segítek neked, egy cseppet sem. Ennek ellenére mégis félek, ó, nem, rettegek, hogy elsétálsz, és nem jössz többé vissza, hogy utoljára köszönünk el, utoljára ölellek és utoljára csókollak.
Egyszer talán majd tényleg elmondom neked, hogy milyen, ha az emberben annyiféle valaki lakik (de hát pont erről panaszkodtál nekem fél éve, és én most mégis úgy teszek, mintha nem érthetnéd), és egyszerűen képtelen megtalálni a helyét. Te felborítottál mindent, Egyetlen, és most az elképzeléseimet és az illúzióimat összemosta a szerelem, meg a valóság. Minden, amit felépítettem, összeomlott, az érintéseid, a csókjaid, a heves lélegzetvételed, a legfinomabb tekinteted, az őszinteséged tette tönkre az elképzelt én-t és a megformált életem. Nem tudom, hol kezdődik a valódi lány, nem tudom, milyen jelzőket aggatnék rá, nem tudom, valóban szerethető-e, vagy csak az eltávolodott mesevilág teszi különlegessé és érdekessé.
Csak azt szeretném, ha óvatosan kicsalogatnál a ketrecemből, ebből a rémes fogságból, elhitetnéd velem, hogy odakint, melletted biztonságosabb, mint idebent, önmagammal és a magánnyal összefészkelve.
Segíts. Akarom.
Mert nem átallom állítani, hogy képes lennék gyöngéden hozzád simulni - úgy értem, a lelkedhez -, és finoman megcsókolni a sebeidet. És gyűlölöm a gondolatot, hogy annyiszor bántottalak, ok nélkül döftem beléd a kést, taszítottalak a mélybe, rúgtam beléd, haraptam át a torkod, mordultam rád, villogtattam a szemeimet, hallgattam órákon át, toltalak el magamtól, küldtelek haza, tettem le a telefont, mentem el aludni, köszöntem el, ígértem a véget, fogadkoztam, hogy többet nem szeretlek már.
Neked van a világon a legszebb és legszomorúbb tekinteted. Becsukom a szemem, és látom a mélybarna pillantásod, de nem, nem az enyémbe fúródva, hanem a távolba meredve, félig lehunyva a bánattól, elérhetetlenül. Ez a legnagyobb bűn, vagy legalábbis az egyik. Tönkre tenni azt, akit szeretek.
De most megkérlek rá, nem, várj, inkább könyörgöm neked, hogy szelídíts meg, óvatosan, finoman, és ne űzz többet, és ne hátrálj és ne bánts, mert igazad volt, azt nem élném túl, nem, soha. Csak légy türelemmel, és esküszöm neked, hogy megmutatom, miért érdemes velem maradnod, mindig.
Ígérem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése