2013. április 15., hétfő

Miszter Tökéletes

- Sziaaa! - vetettem rá magam a fekete kabátos, fiatal lányra, aki erre zavartan, de rettentő kedvesen elmosolyodott. Bohókásan viszonozta gesztusom, aztán cseppet arrébb lépett. Azt hiszem, mondani akart valamit, de én nem hagytam szóhoz jutni.
- Milyen napod volt? - érdeklődtem előtte topogva, mosolyogva, mert a nővérem hazaérkezte valahogy mindig boldogsággal és elégedettséggel tölt el. Azt hiszem, elég szoros a kapocs köztünk.
- Jó, jó. B-nél voltam, délelőtt meg tanultam - akasztotta kabátját a fogasra.
Bólintottam, hogy tudomásul vettem az információt, és már éppen szökdécseltem volna fel a lépcsőn az emeletre, hogy magamra zárjam az ajtót és elültessem az agyamban a történelem, magyar és angol tudásom gyökereit, amikor a nővérem cinkosan megcsillogtatta a szemét - ez pedig gyanúsnak tűnt.
- Összefutottam Árnyékkal - közölte, amitől nekem hirtelen eufórikus jó kedvem támadt. Szerettem volna egy óvatos puszit nyomni a szeplős fiú arcára, csak mert ma szép délutánom volt, hála neki, de tudtam, hogy valószínűleg már a buszon zötykölődik, útban hazafele.
- És? - kérdeztem izgatottan, leugorva az első lépcsőfokról, amelyre az imént szökkentem fel, hogy egyedül hagyjam nővérem a kabátjával meg a cipőjével, na és persze a vacsora többféle variációjával.
- Hát, azt mondta, adjam át neked, hogy, idézem "Szürke, nagyon szeretlek!", és képzeld, magától mesélt arról, hogy megnéztétek pénteken a Keith-t, és hogy elpityeredett a végén.
Azt hiszem, ez a pár mondat olyannyira elvarázsolt, hogy gondolkodni is elfelejtettem hirtelen. Csak álltam a hírhozóm előtt, fülig érő szájjal, rémesen boldogan, és képtelen voltam bármit mondani azon kívül, hogy "Úristen, de édes!".
Eszembe jutott, hogy amikor nem olyan rég, egyik kedden eljött, és meglepett Szolnokon (aminek egyébként egy tonna pillangó a gyomromban és egy egész délelőttös miatta idegeskedés volt az elsődleges eredménye), beszélt az egyik barátnőmmel, Annával. És miről? Rólam. Természetesen nem csak én voltam terítéken, de a tudat, hogy feltétlen el kellett mesélnie neki, mennyire fontos vagyok a számára, hihetetlenül elkápráztatott.
Pont így elcsodálkoztam azon is, hogy mindenféle különösebb indok nélkül kezdett ódákat zengeni rólam a nővéremnek, abszolút spontán. Ez, azt hiszem, rettentő aranyos.
Öntudatlan állapotban másztam meg aztán a lépcsőket, miután a mindig-csinos-lány közölte, hogy befejezte mondandóját, és a konyhapult felé masírozott. A magyar valahogy már kevésbé tudott érdekelni, mint fél órával ezelőtt. Csak ültem a fekete, terebélyes forgószékemen, az asztalomra könyököltem, és igyekeztem levetíteni magamban minden pillanatunkat.
Mocskosul tökéletesnek tűnik minden jelenleg, és én nem akarom elrontani, soha. Örökké fogni akarom a kezét, miközben sétálunk, azt akarom, hogy mindig fontos legyen a közelsége, a bőre a bőrömön, a meleg pillantása, az elnéző mosolya, amit akkor kapok tőle, ha olyan vagyok, mint egy ötéves, a vágyakozástól átforrósodott sóhajtásai a paplan, a párna, és a vonalaink kuszaságában, a tenyere a hátamon, a lehelete a számban, a tekintete a mozdulataimon, a csókom a szeplőin, az orra az orromhoz nyomva, a lelke a lelkem mellett.
Ma délután ráébredtem, hogy rajtam kívül senkije sincs. Igazán senkije. Csak én maradtam, én, a boszorkánya, a macskája, a rókája, a szerelme. Én. Én, a szerelme. Az övé. Hogy lehetséges ez? Vagy hogy lehetséges, hogy ennyit jelent nekem? Még mindig? És egyre többet.
Hosszú töprengés után végül kelletlenül nekiálltam a magyarnak, de gondolataim minduntalan az együtt töltött perceink körül kalandoztak. Végül eszembe jutott, hogy ma egy éve - pontosan ma -, hogy megpróbáltam igazán elfelejteni őt, abszolút és tökéletesen mást szeretni, megpróbáltam megszökni előle és az érzéseim elől. Furcsa, vagy inkább olyan végzet-szerű, hogy ennek ellenére ma vele voltam, boldognak és tökéletesen egésznek éreztem magam.
Ő az én Örökkém, ezt mindig is tudtam, és egyre biztosabb vagyok benne!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése