2013. április 5., péntek

Két lüke

A piros-sárga mintás plédbe burkolózva lehemperedtem az ágyamra, miközben a nővérem az asztalomnál ülve, a laptopjába temetkezve idegeskedett, a barátom pedig pár centire tőlem terült el kényelmesen a párnámra hajtott fejjel. Összegömbölyödtem mellette, egy percig csak élveztem, hogy a bőre a bőrömön nyugszik és hogy nem számít se az, hány igaz barátom van, se az, mennyit mutat a mérleg, az pedig végképp nem, hogy mi van a sulival, az időjárással vagy a holnappal. Annak a pillanatnak éltem, mindenféle erőlködés nélkül, csak ő számított, meg hogy mennyire szeretem.
Miután a Carpe diem!-es hangulatom levegőhöz hagyott jutni, és az agyamból a lelkembe fészkelte magát, én felpattantam, és játékosan Árnyék oldalába böktem, mire ő felháborodottan megrándult és egy mérges, de aranyos "Mau!" szökött ki fogai közül. Hangosan felnevettem, mire a fiú színpadias szomorúságot varázsolt az arcára - talán pont abból a célból -, hogy megpusziljam. Óvatosan fölé hajoltam, s már éppen csókoltam volna szájon, amikor rám vetette magát a leküzdhetetlen vágy, hogy mutatóujjam újra a puha húsába fúrjam. Így hát megtettem, Árnyék nem kis bosszúságára - s saját vidámkodásom céljából.
Ne is próbáljon senki hibáztatni, egyszerűen csak rémesen mókás összeszűkült szemmel figyelni, ahogy azon a legédesebb arcon megjelennek a felháborodás első jelei. Ilyenkor rendszerint olyan vagyok, akár egy öt éves, de nem érdekel. Tudom, hogy Árnyék előbb vagy utóbb úgyis belemegy a játékba, úgyhogy addig nyúzom és nyüstetem, amíg meg nem adja magát és birkózni nem kezd velem.
Ma sem volt ez másként, hipszhopsz azon kaptam magam, hogy ő felettem térdel, én pedig moccanni sem tudok szorító-ölelő karjai közül. Nem mintha kétségbeestem volna, lankadatlanul igyekeztem kiszabadulni a fogságomból, a nevetésem pedig képtelenül nagyon betöltötte a szobát, jobb kedvet csepegtetve ezzel nővérem idegrendszerébe.
- Fiatalok, viselkedjetek! - mordult ránk néha pajkosan, amikor egy-két legyintés elcsattant kettőnk közt - hol Árnyék találta meg a kézfejem, hol én a térdét vagy a combját, mindig volt mit piszkálni a másikon és mindig volt miért egymásnak esni.
- Mindig bántasz! - nyüszített fel egyszer csak Árny, és magára húzta a plédet, egészen elbújt alá, csak a körvonalai rajzolódtak ki.
Félig nevetve, félig kíváncsian merészkedtem mellé, majd pillanatnyi habozás után bebújtam hozzá. Meg sem várta, hogy körülnézzek a sátorszerű akármiségben, máris éreztem a forró lélegzetvételét az ajkamon. Rettentően kellett koncentrálnom, hogy ne borítsam az ágyra és ne kezdjek eszeveszett csókolózásba vele - a nővérem ugyanis még mindig a szobában ült. Nem mintha gondom lenne ezzel egyébként, szeretek bandázni, a nővéremet kifejezetten szeretem, de talán jobb lenne továbbra is megkímélni az ilyesfajta (kínos) részletektől. Úgyhogy fegyelmeztem magam, mély levegőt vettem és csak óvatosan csókoltam vissza, puhán és finoman, alig mozdultam, mintha valami szégyentelen titokban sántikálnánk, amit mindenképp el kell rejteni a külvilág elől.
- Most megharapom a térded - adtam Árny tudtára, amikor végre sikerült öt centivel távolabb kerülnöm tőle, meg a kábító leheletétől. És valóban, már mélyesztettem is bele a fogam a térdcsontjába, amennyire tőlem telt, persze azért csak finoman.
- Ez csikis - mosolygott rám, majd felszólított, hogy hagyjam abba, mert ő is meg akarja próbálni. - Figyeld.
A szám önkéntelen mosolyra húzódott, amikor a foga hozzám ért, bár nem éreztem különösebben semmit.
- Mi csikis van ebben? Nem is az - tiltakoztam mosolyogva.
- De, az - győzködött, és végre olyan pontot ért, amitől tényleg összerándultam és egy hangos kis nevetésfoszlány szabadult el a torkomból.
- Rendben, rendben! Csikis - egyeztem bele végül, majd kibújtam a pléd alól és magammal húztam a párnámra.
- Nagyon szeretlek - pusziltam a szeplős arcára.
- Én is nagyon szeretlek - mormolta Árny a fülembe, és mutatóujját az oldalamba fúrta, mire én csibészesen, felháborodott mosollyal emelkedtem is fel, hogy megbosszuljam a lesből támadást.