2012. december 17., hétfő

Mossa az eső össze a szívünket

- Kell egy epres bögre.
- Egy epres? Honnan szerzünk epres bögrét? - értetlenkedtem fintorogva.
- Rendben, valójában nem számít, hogy epres vagy sem - magyarázta Árnyék, miközben ujjaival a kezem cirógatta -, az a lényeg, hogy közös legyen és egyforma.
- Hm - konstatáltam magamban a helyzetet.
- Majd Pesten nézünk valamit - elmélkedett tovább a mellettem lépkedő srác. Bizony, Pesten, mert terveink szerint az ünnepek után meglátogatjuk a WestEndet közösen. Nem tudom, hogyan vállalkozhatott rá, de szombaton, mikor a megállóban vártunk a buszomra, felajánlotta, hogy vásároljunk együtt. Én pedig igent mondtam, még szép. Árnyék cipőt akar, én nem tudom, mit. Majd kitalálom. És mi, hát mi bögrét.
- Rendben - bólogattam lelkesen. - Úgyis bögre-mániában szenvedek.
A szemem sarkából elcsíptem a pillanatot, ahogy Árnyék elmosolyodik. Olyan jól esett mellette sétálni és ilyen egyszerűségekről beszélgetni. Könnyű volt fogni a kezét, a sikeres történelem feleletemről meg a rémesen hosszú dráma belsővizsgámról hablatyolni, aztán hallgatni, ahogy mesél nekem a legjobb barátjáról meg arról, hogy az osztálytársai és néhány tanára meglátogatja csütörtökön.
Lázasan igyekeztem magamba szívni a délután minden percét: a karácsonyfaégőket az állomáson, a kassza ablaküvege körül; azt, amikor kiléptünk a hűvös, macskaköves utcára, kézen fogva és mosolyogva; azt, amikor a testvéremről beszéltem, meg arról, mit csinálok karácsonykor; az autógumik surrogásának állandó, monton zaját; a pislákoló fényeket; a ködbe bújtatott, szürke utcákat; a bőrét a bőrömön; a hangja lejtését; azt, ahogy nevetgél és rajtam rötyög; ahogy a testvérem átöleli és a feszült csönd közénk telepszik, de ezt a kis kellemetlenséget odébb lökdössük egy csipetnyi mosollyal; a levegő és a ruhája illatát; a szél érintését az arcomon; az összes felém tett gesztusát.
Amikor vele vagyok, elszalad az idő, pedig veszettül szeretném nyújtani a pillanatot. Nem lehet. Majdnem meg sem lepődtem, amikor hirtelen már a házunk előtt, egymás ölelésében ácsorogtunk. Az este csendjét megtörte a bolondozásunk: nyávogtunk és morogtunk, mert az rémesen mókás. Szeretem, hogy képes vagyok rá, szeretem, hogy én vagyok én.
- Elmondtad Mirrmurrnak, hogy boldogság van? - kérdezte Árnyék.
- El. Mindent elmesélek neki, ami rólad szól. Bóbitának is elmondtam, de ő félt. Azt mondta, túl sokat veszekszünk.
- Fél, hogy a gonosz Árnyék bánt majd. Pedig Árnyék nem bántja Szürkét. Mindenkit bánt, csak őt nem.

A legmegnyugtatóbb dolgot mondta, amit csak ember mondhat ilyenkor. Olyan csöndes-puhán-dehatározottan ejtette ki a szavakat, hogy egészen elhittem. Az utóbbi napokban valódi a mosoly az arcomon, a lelkesedésem határtalan, és még bízni is tudok: kettőnkben, abban, hogy nem lesz többet vége, hogy megmaradunk egymásnak.
Elragadott a gondolat, hogy igazak a szavai, hogy most már minden létezik, ami mi vagyunk. Lábujjhegyre álltam és egy félénk-lassú puszit nyomtam az arcára. Halkan mormogva, alig nevetgélve viszonozta. A nyakába kapaszkodtam és egy komolytalannak és valótlannak tűnő szeretlek-et leheltem a fülébe.
- Én is szeretlek - felelte, aztán felkapott és megpördült velem.
A fejem tele volt a mozdulataival meg a szavaival. Nem emlékeztem, hogy ilyen érzés a boldogság.