2013. április 2., kedd

Kávé illatú délután

A Mood előtt ácsorogtam, toporogva vártam Annára. Nem volt nálam esernyő, szinte a falhoz lapulva igyekeztem az eresz alatt maradni, bár feleslegesen próbálkoztam, a magassarkúm már így is csupa víz volt. Egyszerűen nem bírtam ki, olyan régen nem viseltem már valami elegánsabbat, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem tegnap délután a kiöltözésre. Úgyhogy összeszedtem magam és erősen koncentráltam, kizártam a hideget a tudatomból.
Miután elsétált előttem egy csapat, a suliba járó tizedikes, végre a barátnőm is feltűnt, az utca másik oldalán. Bátortalanul lépdeltem felé, olyan régen láttam utoljára, egészen elfelejtettem, hogyan kell viselkednem. Többnyire nehezen nyílok meg - ahogy délután el is hangzott, az első negyed órában szabályosan félek vagy ha nem is félek, tartok az illetőtől -, úgyhogy már meg sem lepődtem, hogy percekig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel: újra látom.
Annának azonban nincsenek ilyen problémái, nem mintha nem akadna neki más jócskán. Határozottan bevezényelt az ajtón. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a meleg pára orrom hegyére telepedett és felolvasztotta fagyos ujjaim.
Annál az asztalnál ültünk le, ahol még decemberben, szilveszter előtt. Akkor négyen voltunk, Bóbita, Mirrmurr, Anna és én. Azóta sok minden változott, és bár nem állítom, hogy a barátságunk abszolút reménytelen, elsodródtunk egymástól, nem is kicsit - leginkább Bóbitától. Bánom, igen, de nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék változtatni a dolgokon, ugyanis sok minden nem csak rajtam múlik. Az viszont abszolút fájdalmas, hogy Mirrmurral mostanában megint kevesebbet beszélünk. Sokkal többet ér ő nekem ennél.
Nehéz volt megteremteni azt a hangulatos légkört, amibe akkor, karácsony után olyan könnyen belebugyoláltuk az asztalunkat a nevetéseinkkel meg az élénkségünkkel. Ugyan nem szakította meg ütemes beszélgetésünket se kínos csend, se elhallgatott információ, mégsem tudtunk olyan önfeledt állapotba kerülni. Persze ez nem csoda, hiszen ma egyáltalán nem a karácsonyi ajándékok és a szerelmes történetek voltak terítéken. Viszont legalább mindent megtudtam, ami jó. Egyéb iránt furcsa is, mert amikor Anna kimondta, hogy nem lesz többet az osztálytársunk, még nem gondoltam bele, hazafele viszont már borzoglatta az idegszálaimat a szomorúság és a kétségbeesés.
A nagy beszélgetésünk után könnyedebb vizekre eveztünk: életemben először ott álltam az Aktív rádió stúdiójának ajtajában, remegve topogtam, miközben arra vártunk, hogy Anna apukája kinyissa nekünk az ajtót. Mivel senki nem fogadott bennünket, visszaszaladtunk a buszhoz és kimentünk a város szélére egy kis csajos programra: vásárolni. Ugyan magamnak nem vettem semmit, van valami, amit már rettentően oda szeretnék adni a leendő gazdájának.
Hatalmas szerencsémre az apukája értünk jött kocsival, így nem kellett eláztatnom magam, hogy átbuszozzak, ne adj isten átgyalogoljak a városon. Az egyetlen negtavíum ebben az volt, hogy nem ölelhettem meg, miután kiszálltam az autóból, pedig igazán szerettem volna. Na, majd legközelebb! Terveim szerint csütörtökön suli után meglátogatom, remélem így is lesz (mostanában egyáltalán nem akar sikerülni semmi, amit eltervezek).