2013. április 14., vasárnap

Hajnali pillanatkép

- Olyan édes vagy, hogy pipiskedsz - mosolyodott bele a csókunkba Árnyék, miközben én a nyakába kapaszkodva igyekeztem minden erőmmel közelebb kerülni hozzá.
A tenyere a hátamra simulva préselte bőrömhöz a zöld fürdőköpeny puha anyagát, amitől a szoba és a köztünk feszülő vágyakozás melege elviselhetetlenné vált.
- Pedig lehajolnék én - motyogta, de én nem figyeltem rá, csak öleltem és csókoltam, ahogy csak tudtam.
Mert abban a pillanatban nem számított semmi, se az, hogy másodpercenként veszítettem el az egyensúlyom, sem az, hogy hajnali fél öt van, az időnk véges, nemsokára reggel kilenc, és akkor aztán el kell indulnunk a buszmegállóhoz, különben nem érek haza délre, ahogy ígértem.
Lehunyt szememen át a megnézett film részletei kavarogtak, és a lehetőség, hogy akár velünk is megtörténhetett volna.
Árny mintha csak a gondolataimban olvasott volna, csendesen elhúzódott, hogy levegőhöz és szóhoz jusson.
- Ezért féltél annyira? - kérdezte, és én nem tudtam, mit feleljek rá. - Nagyon rossz volt?
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert nincsenek szavak, amik a rettegést leírhatnák. Az emlékeim belém fagyasztották a mondatokat és kifejezéseket, csak az a régi, elvesztem-féle íz kavargott a számban. Felfordult a gyomrom tőle. 
Hogy rossz volt-e? Istenem, bárcsak rossz lett volna! De ezt inkább éreztem idegtépőnek, olyan ellenfélnek, olyan hatalomnak, amit képtelenség befolyásolni. Elvihette volna tőlem, elrabolhatta volna, a legmocskosabb módon, a legfájdalmasabban, olyan kegyetlenül, hogy au, már a gondolat is fájdalmat okoz.
- Féltem, igen - sóhajtottam aztán, és a mellkasának döntöttem a fejem.
- Nincs semmi baj - simított végig a hátamon.
Csendesen, összeszorított foggal, erősen lehunyt pillákkal magamhoz öleltem, annyira, amennyire csak tudtam. Megint lábujjhegyre álltam, hogy csókot lehelhessek a nyakára, az arcára, a szeplőire, a szájára, mintha többet sosem tehetném. Csak az iránta érzett szerelmem és a boldogságom lüktetett az ereimben. Nem tudom, kinek, de valakinek, akárkinek, mocskosul hálás voltam, amiért talán tényleg és igazán meggyógyították.
Addig csókoltam, amíg el nem kábultunk mindketten és Árnyék ujjai rá nem találtak a fürdőköpeny szélére, hogy finoman lehúzhassa őket vállamról. Amikor óvatosan a csontomba harapott, a puha köpeny a földre csúszott, végig szánkázott a bőrömön, és én önkéntelenül beleborzongtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése