2013. április 25., csütörtök

Félig háttal a világnak

A bőrömet nyaldosó napfényre koncentráltam, és élveztem, ahogy Árnyék igyekszik rávenni, hogy forduljak felé. Valahogy elérte, hogy közelebb férkőzhessen hozzám, és az arcomba hulló tincseimet kissé félresöpörve, finoman megcsókolta az állam, aztán óvatosan, mintha egy kismadarat babusgatna, a nyakam.
Elégedetten elmosolyodtam, bár valószínűleg nem látta. Lehunyt szemmel élvezkedtem, a falevelek és a szél neszezése belelopódzott a fülembe, és kényelmesen elhelyezkedett agyam és szívem között épp egyenlő távolságra, hogy onnan pumpálja ereimbe a tavaszi boldogságot.
Az időjárás a nyár ígéretével kecsegtetett, minden, még a tóparton szorgoskodó hangyák, bogarak és békák, de még a kérdéses mélységű tóból fel-felbukkanó halak is az abszolút szabadságot idézték, végeérhetetlen mozgolódásuk az önfeledtség ízét csempészte számba.
Megfordultam, hogy lássam az akkor már mellém heveredő fiú arcát. Kíváncsi voltam, vajon őt is ennyire elragadja-e a pillanat? Mintha csak magam lestem volna meg, ő épp úgy, csukott szemmel élvezte a napsugarakat, ahogy én, pár perccel ezelőtt. Óvatosan fölé hajoltam és megpusziltam imádott szeplőit, mire ő kinyitotta a szemét, és viszonozta a mozdulatom. Halványan elmosolyodott, de inkább csak a tekintete csillogott, abból áradt valami eszméletlen gyöngédség, aztán összekulcsolta az ujjait az enyéimmel, és Szeretlek-et suttogott, csak nekem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése