2012. december 16., vasárnap

Eper ízű délután

A keresztszüleim ágyán feküdtem, engedtem, hogy a húgom mellém pakolja a játékait és a hátamon cikázzanak apró ujjacskái. A szomszéd szobában halk nevetgélés vegyült a pohár- és tányércsörömpölés zajába. Olyan megnyugtató és otthonos volt a jelen, az arcomat a puha plédbe fúrtam, a testem megfeledkezett arról, hogy vendégségben van és az agyam kikapcsolt. Belefolytam a nyugodt délutánba, hagytam, hogy elsodródjak.
Persze hol köthettem volna ki, ha nem Árnyéknál? A jövőképek és az elmúltak pillanatai valami gyönyörű, összefércelt takaróvá kapaszkodtak és betakartak, egészen elleptek. Millió megtartott vagy elfelejtett ígéret, sötétbe suttogott szeretlek, elképzelt esték és nappalok. A boldogság alattomosan kúszott fel az ágyra, észre sem vettem és mellém telepedett. Félálomban idézgettem vissza a tegnapot.
A pillanatot, amikor elővette a zsebéből a kesztyűjét és az egyik párt nekem adta. Azonnal eszembe jutott a - valószínűleg egyik legcsöpögősebb - film, amit úgy szeretek. Romantikus, természetesen, a történet pedig lényegében annyi, hogy karácsonykor találkozik egy nő és egy pasas és egy kesztyűt akarnak venni, mármint ugyanazt, de nem tudtnak megegyezni, így megegyeznek, hogy mindketten megtartják az egyik párt. Aztán évekkel később, mielőtt megházasodnának, hirtelen úgy érzik, semmi sem olyan szép meg jó. És hát egymásra találnak. Tudjátok, ezt még egy másik életben láttam, egy másik világhoz kapcsoltam, másfél évvel ezelőtt. Azon a nyáron szorongattam a fekete bőrkesztyűmet az ágyamon ülve és arra gondoltam, mennyire rémesen romantikus lenne Abirnak adni az egyiket annak örömére, hogy egy éve együtt vagyunk. Hát nem ment. Nem adtam neki. Szóval, ez az egész kesztyű-dolog iszonyatosan meglepett és valahogy meg is nyugtatott. Azok vagyunk mi. Mi vagyunk a végzetünk, mi vagyunk az örökké.
Vagy azt, amikor az ágyán feküdtünk és ő a családjáról mesélt nekem. Azelőtt sosem csináltunk volna ilyet, de megtört a jég és lassan képesek vagyunk igaziak lenni, még akkor is, ha együtt vagyunk. Arról beszélt, hogy az apjának volt az anyukája előtt már egy menyasszonya, meg a testvéréről. Én pedig lázasan igyekeztem okos dolgokat hozzáfűzni, mert minden percet ki kell használni, amikor rávehetem, hogy jobb legyen. Nem mintha olyan szörnyen viselkedne, de imádja, hogy semmi sem érdekli. Imádja, hogy nem szeret élni, hogy nem számít neki semmi. Én pedig gyűlölöm.
Úgyhogy az ágyon fekve, félig alva elhatároztam, hogy többé nincs jogom fájdalmat okozni magamnak. Nincs jogom az önsajnálatban tapicskolni, miközben neki - és még másoknak is, igen - szüksége van rám. Megfogadtam, hogy minden vele töltött pillanatot ki fogok használni, minden mondatát megjegyzem majd, minden percünket elrejtem egy piros szalaggal átkötött, gyönyörű dobozba - megőrzök mindent, ami mi vagyunk. És semmit nem vesztegetek el, megtanítom érezni, megmutatom neki, milyen értékelni a legapróbb dolgokat.
Megtanítom élni.