2013. április 28., vasárnap


2013. április 27., szombat

Olyat szeretnék veled

A paplanba bugyoláltam meztelen testem, és óvatosan feltápászkodtam Árnyék párnájáról, hogy mellé csusszanhassak. Az ölében egy doboz medvesajt pihent, gyanútlanul sorakoztak benne a sajtok, nem is sejtve még szomorú és elkerülhetetlen sorsukat.
- Elég mókás - somolyogtam a vágyakozástól és a délutáni kómától megrészegülten, miközben az egyik sajtot méregettem -, hogy itt ülünk, és ilyesmit eszünk. Vagy csak szerintem?
- Lükék vagyunk - állapította meg Árnyék, mintegy tényként.
Fintorogva belemosolyogtam a sajtosdobozba, majd kivettem belőle kövérke áldozatom. Miközben a csillogó papírt hámoztam le róla, lopva Árnyék meztelen vállára sandítottam. Éreztem, hogy lángba borul az arcom, és hálát adtam az égnek, hogy a szoba teljes homályba van burkolva, így nem látszik lányos zavarom.
Csak ültem ott mellette, rá-rápillantottam, és azon töprengtem, vajon leszünk-e így, csak mi ketten, évek múlva is? Lesznek-e bolondságaink, közös dolgaink, terveink, napjaink?
El fog telni hamar?
Tisztán emlékeztem még a februári-januári napjainkra, amikor a hideg elől a szobájába menekültünk, epres fagylalttal béleltük ki a pocakunkat, kakaót ittunk és csókolóztunk, a melegről és a napfényről beszéltem neki, ő pedig azzal piszkált, hogy idén elmarad a nyár.
És lám, lám, nyakunkon a várva várt szünet, lassan listát írhatunk a megnézendő filmekről és a mindenképp fontos programokról.
Akkor először, az ágyában ülve, sajtot majszolva, a redőnyön beszűrődő, ágyneműre vetülő napcsíkocskákat figyelve tudatosult bennem, hogy eltelt egy tél. Vele.

2013. április 26., péntek

Nincs is jobb, mint

napsütésre kelni asztal mellett kávét kortyolgatni halkan ismeretlen dalt dúdolni lassan lépni fényképezni Árnyék illatát beszippantani írni olvasni festeni rajzolni emlékezni együtt lélegezni takaró alá bújni esőben sétálni fogmosás után csókolózni kézen fogva mászkálni mentolos csókba mosolyogni bűntudat nélkül csokit majszolni szép füzetet venni nyarat várni barátokkal mosolyogni csillagokat nézni mezítláb sétálni halkan sutyorogni órákat telefonálni másnapokra várni emléket idézni önfeledten tombolni a szerelmedhez simulva kiscicát játszani igazi lánynak lenni vörös rúzst használni topánkát hordani parfümöt fújni a nyakamra szélben állni, és hagyni, hogy a tincseimet borzolja szeplő-puszit adni homlok-puszit kapni szeretni szeretve lenni nevetni ölelni ragaszkodni óvni vigyázni figyelni hallgatni élvezni 
élni

2013. április 25., csütörtök

Félig háttal a világnak

A bőrömet nyaldosó napfényre koncentráltam, és élveztem, ahogy Árnyék igyekszik rávenni, hogy forduljak felé. Valahogy elérte, hogy közelebb férkőzhessen hozzám, és az arcomba hulló tincseimet kissé félresöpörve, finoman megcsókolta az állam, aztán óvatosan, mintha egy kismadarat babusgatna, a nyakam.
Elégedetten elmosolyodtam, bár valószínűleg nem látta. Lehunyt szemmel élvezkedtem, a falevelek és a szél neszezése belelopódzott a fülembe, és kényelmesen elhelyezkedett agyam és szívem között épp egyenlő távolságra, hogy onnan pumpálja ereimbe a tavaszi boldogságot.
Az időjárás a nyár ígéretével kecsegtetett, minden, még a tóparton szorgoskodó hangyák, bogarak és békák, de még a kérdéses mélységű tóból fel-felbukkanó halak is az abszolút szabadságot idézték, végeérhetetlen mozgolódásuk az önfeledtség ízét csempészte számba.
Megfordultam, hogy lássam az akkor már mellém heveredő fiú arcát. Kíváncsi voltam, vajon őt is ennyire elragadja-e a pillanat? Mintha csak magam lestem volna meg, ő épp úgy, csukott szemmel élvezte a napsugarakat, ahogy én, pár perccel ezelőtt. Óvatosan fölé hajoltam és megpusziltam imádott szeplőit, mire ő kinyitotta a szemét, és viszonozta a mozdulatom. Halványan elmosolyodott, de inkább csak a tekintete csillogott, abból áradt valami eszméletlen gyöngédség, aztán összekulcsolta az ujjait az enyéimmel, és Szeretlek-et suttogott, csak nekem.

2013. április 24., szerda

Monológ a szívszerelemhez

Ne hagyd, hogy elvesszek, kérlek. Legyen a mi mondatunk akármi, legyen egy szavunk, legyen egy mozdulatunk, legyen egy varázsigénk a rosszra. Úgy érzem, minden egyes ilyen alkalommal, amikor eltollak magamtól, egyre távolabb kerülök tőled, és te egyre nehezebben találsz vissza hozzám, mert már nem segítek neked, egy cseppet sem. Ennek ellenére mégis félek, ó, nem, rettegek, hogy elsétálsz, és nem jössz többé vissza, hogy utoljára köszönünk el, utoljára ölellek és utoljára csókollak.
Egyszer talán majd tényleg elmondom neked, hogy milyen, ha az emberben annyiféle valaki lakik (de hát pont erről panaszkodtál nekem fél éve, és én most mégis úgy teszek, mintha nem érthetnéd), és egyszerűen képtelen megtalálni a helyét. Te felborítottál mindent, Egyetlen, és most az elképzeléseimet és az illúzióimat összemosta a szerelem, meg a valóság. Minden, amit felépítettem, összeomlott, az érintéseid, a csókjaid, a heves lélegzetvételed, a legfinomabb tekinteted, az őszinteséged tette tönkre az elképzelt én-t és a megformált életem. Nem tudom, hol kezdődik a valódi lány, nem tudom, milyen jelzőket aggatnék rá, nem tudom, valóban szerethető-e, vagy csak az eltávolodott mesevilág teszi különlegessé és érdekessé.
Csak azt szeretném, ha óvatosan kicsalogatnál a ketrecemből, ebből a rémes fogságból, elhitetnéd velem, hogy odakint, melletted biztonságosabb, mint idebent, önmagammal és a magánnyal összefészkelve.
Segíts. Akarom.
Mert nem átallom állítani, hogy képes lennék gyöngéden hozzád simulni - úgy értem, a lelkedhez -, és finoman megcsókolni a sebeidet. És gyűlölöm a gondolatot, hogy annyiszor bántottalak, ok nélkül döftem beléd a kést, taszítottalak a mélybe, rúgtam beléd, haraptam át a torkod, mordultam rád, villogtattam a szemeimet, hallgattam órákon át, toltalak el magamtól, küldtelek haza, tettem le a telefont, mentem el aludni, köszöntem el, ígértem a véget, fogadkoztam, hogy többet nem szeretlek már.
Neked van a világon a legszebb és legszomorúbb tekinteted. Becsukom a szemem, és látom a mélybarna pillantásod, de nem, nem az enyémbe fúródva, hanem a távolba meredve, félig lehunyva a bánattól, elérhetetlenül. Ez a legnagyobb bűn, vagy legalábbis az egyik. Tönkre tenni azt, akit szeretek.
De most megkérlek rá, nem, várj, inkább könyörgöm neked, hogy szelídíts meg, óvatosan, finoman, és ne űzz többet, és ne hátrálj és ne bánts, mert igazad volt, azt nem élném túl, nem, soha. Csak légy türelemmel, és esküszöm neked, hogy megmutatom, miért érdemes velem maradnod, mindig.
Ígérem.

2013. április 21., vasárnap

Egy percnyi békesség

A vállába kapaszkodva, szorosan hozzásimulva álltam a forró zuhany alatt. A lelkembe befészkelte magát az őrült vágyakozás és a szelíd, puha szerelem. Mocskosul akartam őt, többet és többet belőle, a lélegzetét a tüdőmbe, a pillantását a szemembe, a bőrét a bőrömre, a tenyerét az arcomra, a hátamra, a combomra, a karomra.
Nem szóltam semmit, csak élveztem, ahogy a forró vízcseppek betakarnak minket. Beleolvadtam a pillanatba, az illatára koncentráltam, amit még így is tisztán éreztem. A zihálását figyeltem, vagy hagytam, hogy csókoljon és a falhoz szorítson, amíg el nem fogy a levegőnk és ki nem nyitjuk a szemünket, hogy úgy nézzünk a másikra, amitől mindketten megbolondulunk.
Nem voltam igazán magamnál, amikor kikecmeregtem a zuhany alól és Árnyék kezébe nyomtam egy puha, sárga törölközőt - friss, mosott illatát még távolról is éreztem. Ő könnyedén magához préselte a törölközőt, én pedig elszökdécseltem az enyémhez, és sietve magamra csavartam. Rettentő fázós vagyok.
Meg kellett volna moccannom, de képtelen voltam összeegyeztetni az agyamban zakatoló dolgokat és a végtagjaim irányítását. Így hát erősen a lélegzetvételre összpontosítva Árnyék mellkasának döntöttem a homlokom, és vártam, hogy az a rettentő vágy csillapodjon.
Persze veszett ügy volt, mert miután egy apró csókot leheltem a kulcscsontjára, ő az egyik karjával átfogta a derekam, és közelebb húzott magához, hogy megcsókoljon. Mohón visszacsókoltam, megfeledkezve tervemről, miszerint megnyugszom és higgadtan átteázzuk a délutánt. Ujjaimmal nyakába kapaszkodtam, lábujjhegyre álltam, hogy a lehető legközelebb kerüljek hozzá.
- Törölközni kéne - vetette fel aztán Árnyék, amikor már mindketten kicsit kitisztultunk.
Még mindig rettentő fájdalmat okozott kényszeríteni magam, hogy normálisan gondolkodjam, úgyhogy csak bólintottam, nem szóltam semmit. Egyszerűen csak veszettül hiányzott, és elmondhatatlanul kellett a meleg bőre és a legfinomabbnál is finomabb ajka.
Már épp megpróbálkozott volna azzal, hogy megtörölgessen, pont mint valamikor januárban, az első közös fürdésünk után, amikor én hirtelen megcsókoltam. Ki gondolta volna?
- Szóval - mormogta két puszi között -, ezt nevezed te törölközésnek? Bár nem látta, mert lehunyt pillákkal beszélt, azért megvillogtattam a szemem, csak hogy legalább az érzés meglegyen, hogy csúnyán néztem rá, aztán csak csókoltam, pusziltam, szagoltam, hol a nyakát, hol a száját, hol a szeplőit, ahol értem.
Nem hittem volna, hogy ezen a héten találkozunk még. Tegnap értem haza Bécsből, és lám, feleslegesen aggódtam azon, hogyan bírom majd ki hétfőig. Úristen! És mégis, hiába maradt fél nyolcig, nekem beleszakadt a szívem, hogy el kellett mennie. Legszívesebben állandóan vele lennék.
Úgyhogy, most csak ülök itt, lent a konyhában, a gép előtt, az ő ingében, amit még csütörtökön hagyott nálam, és ami még Bécset is megjárta, és vágyakozom. Már nem a meztelensége után, csak a lelke kéne, a jelenléte, a zörgése a hátam mögött, a szuszogása a fülemben, a léptei a konyhakövön, a keze a kezemben.
Mellé akarok bújni, be az ágyba, és a legnagyobb nyugalomban akarok elaludni.

2013. április 20., szombat

Bécs

Árnyék és Szürke a vonaton, reggel, keserves elköszönés, ujjongó barátnő-üdvözlés, filmnézős buszozás, fázós Eszterházy kastély, álmélkodás, gyönyörködés, fényképezés, közös fotók, cicaláb, ismét buszozás, Nagycenk, másodjára látott múzeum, hiányzik Árnyék szívfájdítás, mauzóleum, fázik a talpam, miért jöttem
szoknyában?, buszozás, Árnnyal rövid telefon, Sopron, tanári beszéd, háromnegyed óra szabadság, sietős tavalyi pizzázó keresés, megtalálás, úristen de szép!, még mindig gyönyörű!, ez a hely, úristen!, várakozás, beszélgetés, névjegykártya - A rókalyukhoz, pizza a kézben, pizza a buszon, Tescozás, egyedül Bóbitával, The Beatles hallgatás, sikítozás és éneklés, buszban táncikálás, élvezd!, buszozás, szállás, tavalyi szoba, séta, tavalyi események - telefonhívás, zenére szökdécselés, önfeledtség, mosoly, Árnyékkal telefon megint, este többiekkel dumálás, hamar elalvás.

Korán kelés, tejeskávé, reggeli, összepakolás, buszozás és buszozás, idegesítő filmek, végre Bécs, a Ring, összenevetések, buszról leszállás, unalmas tanári beszéd, három óra szabadság, tudomás szerzés az irodalmi versenyen elért negyedik helyezésemről, örvendezés, vásárlás, bámészkodás, nyálcsorgatás, nővéremnek ajándék keresés, H&M, Forever 21, Zara, kóválygás, meki, viszlát Bécs, buszozás, Annának telefon, unózás, mosoly, zene, hiányzik Árny nagyoon, buszról leszállás, anyáék értem, otthon mesélés, eufória, boldogság, végre Árny, juhuhuhu.

Istenem, de jó volt! Szerelmes vagyok Bécsbe!

2013. április 18., csütörtök

Négy éve már!

Négy éve annak, hogy először beszéltünk, Árnyék és én. Apám lakásában ültem, délelőtt a városban sétáltunk, gyrost ebédeltünk, és a testvéremmel a nyarat terveztük. Aznap tudtam meg, hogy a nagybátyám elveszi feleségül a barátnőjét, akit csupán kilenc-tíz hónapja ismert meg. Izgatottan hablatyoltunk arról, milyen ruhába öltöztetnek majd minket, és hogy úristen, de rég is voltunk mi esküvőn, de végre - végre valahára! - megint lesz valami igazán izgalmas a nyárban. Akkor mesésen meleg tavasz volt, hasonló mint ez.
Tisztán emlékszem, hogy aznap a pesti utcákon sétálva a virágszirmok kavarogtak a porban, azokat figyeltem és rugdostam. A lakásban hűvös volt és jó idő, amikor hazaértünk, a nővéremmel fényképet csináltunk és a titkos szerelmünkről (plátói és reménytelen) kérdezgettük egymást, sőt, még képeket is mutogattunk a másiknak!
Aztán mindenféle romantika nélkül, láthatatlanul, személytelenül, és a mostani modernségnek oly tökéletesen megfelelően bejelentkeztem msn-re, és wáó, valaki felvett. Na ki volt az? Árnyék. Az egész délutánt végig msneztük, úgy, hogy tökéletesen semmit nem tudtunk a másikról. Sokáig volt ezzel bajom, hogy nem úgy ismertem meg, ahogy egy normális ember megismer valaki mást. Nem az utcán, nem a két szép szemébe vagy a szeplős arcába, nem az átható tekintetébe, és nem a könnyed stílusába szerettem bele - csak a mondataiba (ahogy tettem ezt Farkasnál is). És mégis, több lett ez nekem mindenféle szerelemnél.


Ma délután abban a pólóban volt, amiben életemben először láttam. Szándékosan kereste elő, és nekem elállt a lélegzetem, amikor a kék felsőt megláttam, teljes valójában rajta! Módszeresen felrajzottak gyomromban a pillangók, és egy-egy másodpercre éreztem torkomban azt a jól ismert, feszítő félelmet, hogy mindent úgy csinálok-e, ahogy kell, az ujjaim áthidegedtek, és remegve, bizonytalanul érintettem meg a bőrét, a lélegzetem nehéz volt és izgatott. Aztán eltűnt belőlem, már alig emlékszem, milyen volt igazán kislányként a mellkasához bújni, és ölelni.
Csak képek maradtak meg, finom, illatos papírba csomagolt, jól elrejtett képek, amiket már csak azért is megőriztem magamnak. Akkor sem nyúltam hozzájuk, amikor sokadjára, újra meg újra elveszítettem, amikor eltiltottak tőle vagy amikor én magam vontam meg a lelkem a lelkétől - mondván, jobb lesz ez így.
Négy éve, tizenhárom évesen, azon a délutánon nem hittem volna, hogy bármit jelenteni fogunk egymásnak. Igazság szerint csak szerelmes akartam lenni valakibe - akárkibe -, szerettem volna tudni, milyen, amikor a kocsiban valaki a combodra teszi a kezét vagy séta közben összeborzolja a hajad. Nem tudtam, hogy ez kompromisszummal jár, nem gondoltam bele, hogy meg kell tanulnom - ó, ezt tanulni kell - kimondani, amit érzek, és gondolok. Azt hittem, könnyű lesz, de veszettül nehéz volt.
És most itt vagyok. Eltelt egy év vele, kettő nélküle, amiből egyet más valaki karjai közt, többnyire boldogtalanul töltöttem, egyet pedig abszolút egyedül, álomképekbe kapaszkodva. És itt van ez, a negyedik év, aminek a fele már a miénk. Többé nem engedem el.

Nagyon szeretlek! ♥

2013. április 16., kedd

Szeplős, mesés főszereplő

Az első, forró tavaszi napsugár aranyfénybe vonta hajszálaimat, melyek könnyedén röpködtek az arcomba hullva, a finom szellőben táncoltak. Árnyék ujjai az enyéimbe kapaszkodtak, miközben arról daráltam a kisebb monológomat, hogy mi történt napközben.
- Nyüssz! - kiáltottam fel aztán, mert a fájdalom minden idegszálamat marcangolni kezdte, ahogy a reggel bevillant elém.
Nem, semmi különös nem történt, egyszerűen csak már másodjára ébredtem arra, hogy zokogni tudnék a szeplős arcú fiú hiányától, akinek a kedvenc mondata a "Nem lesz semmi baj" és a "Szeretlek, Szürke". A reggel és a délelőtt kínzó lassúsággal telt, mint említettem, már másodjára, és ez rettentően bosszantott.
Tegnap este, miután roppant ötletesen kitaláltam, mit kap tőlem a négy-éve-ismerlek-és-szeretlek évfordulónkra, azon agyaltam, hogyan fogom kibírni, ha jövőre iskolába kell járnia, rendesen, mint a többi értelmes és céltudatos diáknak. Keserűen mosolyogtam a gondolaton, hiszen mostanában már két naptól is a falra mászom, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, a délelőttöket is nehezen viselem nélküle. Persze tudok a tervéről, hogy át akar iratkozni az én iskolámba, na de mi a garancia rá, hogy végül tényleg osztálytársak leszünk? Kétségbeesésemben el is pityeredtem kicsit. Veszettül félek, hogy eltávolodunk egymástól, ahogy a nővérem és B. Azt nem bírnám elviselni!
- Mi az? - kérdezte Árnyék, miközben én határozottan lefékeztem. Elnézően mosolygott rám, számomra olyan jól ismert, szeretetteljes tekintete az arcomat fürkészte.
Elkaptam a pillantásom. Hiába telt el annyi idő, és hiába kerültünk ez alatt a pár hónap alatt sokkal közelebb egymáshoz, mégsem vagyok képes rá mindig, hogy a szemébe mondjam a gondolataimat, főleg akkor, ha azok az érzéseimről szólnak.
Elpirulva húztam magamhoz, az orrom a mellkasába fúrtam, és csak miután mélyet szippantottam ópiumvarázsú illatából, tudtam szóhoz jutni.
- Mostanában iszonyúan hiányzol - motyogtam félig mosolyogva. - Ma reggel, jézusom, rettentően éreztem magam megint! - lábujjhegyre szökkentem és átöleltem a nyakát, hogy aztán puszit nyomhassak a szeplőire. - És nem tudom, miért. Már úgy értem, rendben, szeretlek. De ez kínzás. Ez fizikai fájdalom!
Árnyék szelíden végig simított a hátamon, aztán kicsit eltolt magától, hogy homlokon csókoljon. Nem felelt semmit, csak nézett rám, mosolygott: nevetett a szája, a szeme, az egész lénye, a lelke legapróbb részei is, sőt, megesküdtem volna, hogy ott, bal oldalon, az a komisz kis szeplőcske is belepirult az őszinteségembe.
Mindig meglep, mennyire értékeli, hogy szeretem. Pedig valójában kettőnk közül nem én vagyok az édesen érdekes, hanem ő. Az ő hangja, az ő szeme, az ő bőre, az ő lélegzetvétele, az ő lelke.
És, hölgyeim és uraim, nekem ehhez mindhez bérletem van, ráadásul névre szóló! Hát nem fannnntasztikusss?

2013. április 15., hétfő

Miszter Tökéletes

- Sziaaa! - vetettem rá magam a fekete kabátos, fiatal lányra, aki erre zavartan, de rettentő kedvesen elmosolyodott. Bohókásan viszonozta gesztusom, aztán cseppet arrébb lépett. Azt hiszem, mondani akart valamit, de én nem hagytam szóhoz jutni.
- Milyen napod volt? - érdeklődtem előtte topogva, mosolyogva, mert a nővérem hazaérkezte valahogy mindig boldogsággal és elégedettséggel tölt el. Azt hiszem, elég szoros a kapocs köztünk.
- Jó, jó. B-nél voltam, délelőtt meg tanultam - akasztotta kabátját a fogasra.
Bólintottam, hogy tudomásul vettem az információt, és már éppen szökdécseltem volna fel a lépcsőn az emeletre, hogy magamra zárjam az ajtót és elültessem az agyamban a történelem, magyar és angol tudásom gyökereit, amikor a nővérem cinkosan megcsillogtatta a szemét - ez pedig gyanúsnak tűnt.
- Összefutottam Árnyékkal - közölte, amitől nekem hirtelen eufórikus jó kedvem támadt. Szerettem volna egy óvatos puszit nyomni a szeplős fiú arcára, csak mert ma szép délutánom volt, hála neki, de tudtam, hogy valószínűleg már a buszon zötykölődik, útban hazafele.
- És? - kérdeztem izgatottan, leugorva az első lépcsőfokról, amelyre az imént szökkentem fel, hogy egyedül hagyjam nővérem a kabátjával meg a cipőjével, na és persze a vacsora többféle variációjával.
- Hát, azt mondta, adjam át neked, hogy, idézem "Szürke, nagyon szeretlek!", és képzeld, magától mesélt arról, hogy megnéztétek pénteken a Keith-t, és hogy elpityeredett a végén.
Azt hiszem, ez a pár mondat olyannyira elvarázsolt, hogy gondolkodni is elfelejtettem hirtelen. Csak álltam a hírhozóm előtt, fülig érő szájjal, rémesen boldogan, és képtelen voltam bármit mondani azon kívül, hogy "Úristen, de édes!".
Eszembe jutott, hogy amikor nem olyan rég, egyik kedden eljött, és meglepett Szolnokon (aminek egyébként egy tonna pillangó a gyomromban és egy egész délelőttös miatta idegeskedés volt az elsődleges eredménye), beszélt az egyik barátnőmmel, Annával. És miről? Rólam. Természetesen nem csak én voltam terítéken, de a tudat, hogy feltétlen el kellett mesélnie neki, mennyire fontos vagyok a számára, hihetetlenül elkápráztatott.
Pont így elcsodálkoztam azon is, hogy mindenféle különösebb indok nélkül kezdett ódákat zengeni rólam a nővéremnek, abszolút spontán. Ez, azt hiszem, rettentő aranyos.
Öntudatlan állapotban másztam meg aztán a lépcsőket, miután a mindig-csinos-lány közölte, hogy befejezte mondandóját, és a konyhapult felé masírozott. A magyar valahogy már kevésbé tudott érdekelni, mint fél órával ezelőtt. Csak ültem a fekete, terebélyes forgószékemen, az asztalomra könyököltem, és igyekeztem levetíteni magamban minden pillanatunkat.
Mocskosul tökéletesnek tűnik minden jelenleg, és én nem akarom elrontani, soha. Örökké fogni akarom a kezét, miközben sétálunk, azt akarom, hogy mindig fontos legyen a közelsége, a bőre a bőrömön, a meleg pillantása, az elnéző mosolya, amit akkor kapok tőle, ha olyan vagyok, mint egy ötéves, a vágyakozástól átforrósodott sóhajtásai a paplan, a párna, és a vonalaink kuszaságában, a tenyere a hátamon, a lehelete a számban, a tekintete a mozdulataimon, a csókom a szeplőin, az orra az orromhoz nyomva, a lelke a lelkem mellett.
Ma délután ráébredtem, hogy rajtam kívül senkije sincs. Igazán senkije. Csak én maradtam, én, a boszorkánya, a macskája, a rókája, a szerelme. Én. Én, a szerelme. Az övé. Hogy lehetséges ez? Vagy hogy lehetséges, hogy ennyit jelent nekem? Még mindig? És egyre többet.
Hosszú töprengés után végül kelletlenül nekiálltam a magyarnak, de gondolataim minduntalan az együtt töltött perceink körül kalandoztak. Végül eszembe jutott, hogy ma egy éve - pontosan ma -, hogy megpróbáltam igazán elfelejteni őt, abszolút és tökéletesen mást szeretni, megpróbáltam megszökni előle és az érzéseim elől. Furcsa, vagy inkább olyan végzet-szerű, hogy ennek ellenére ma vele voltam, boldognak és tökéletesen egésznek éreztem magam.
Ő az én Örökkém, ezt mindig is tudtam, és egyre biztosabb vagyok benne!

2013. április 14., vasárnap

Hajnali pillanatkép

- Olyan édes vagy, hogy pipiskedsz - mosolyodott bele a csókunkba Árnyék, miközben én a nyakába kapaszkodva igyekeztem minden erőmmel közelebb kerülni hozzá.
A tenyere a hátamra simulva préselte bőrömhöz a zöld fürdőköpeny puha anyagát, amitől a szoba és a köztünk feszülő vágyakozás melege elviselhetetlenné vált.
- Pedig lehajolnék én - motyogta, de én nem figyeltem rá, csak öleltem és csókoltam, ahogy csak tudtam.
Mert abban a pillanatban nem számított semmi, se az, hogy másodpercenként veszítettem el az egyensúlyom, sem az, hogy hajnali fél öt van, az időnk véges, nemsokára reggel kilenc, és akkor aztán el kell indulnunk a buszmegállóhoz, különben nem érek haza délre, ahogy ígértem.
Lehunyt szememen át a megnézett film részletei kavarogtak, és a lehetőség, hogy akár velünk is megtörténhetett volna.
Árny mintha csak a gondolataimban olvasott volna, csendesen elhúzódott, hogy levegőhöz és szóhoz jusson.
- Ezért féltél annyira? - kérdezte, és én nem tudtam, mit feleljek rá. - Nagyon rossz volt?
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert nincsenek szavak, amik a rettegést leírhatnák. Az emlékeim belém fagyasztották a mondatokat és kifejezéseket, csak az a régi, elvesztem-féle íz kavargott a számban. Felfordult a gyomrom tőle. 
Hogy rossz volt-e? Istenem, bárcsak rossz lett volna! De ezt inkább éreztem idegtépőnek, olyan ellenfélnek, olyan hatalomnak, amit képtelenség befolyásolni. Elvihette volna tőlem, elrabolhatta volna, a legmocskosabb módon, a legfájdalmasabban, olyan kegyetlenül, hogy au, már a gondolat is fájdalmat okoz.
- Féltem, igen - sóhajtottam aztán, és a mellkasának döntöttem a fejem.
- Nincs semmi baj - simított végig a hátamon.
Csendesen, összeszorított foggal, erősen lehunyt pillákkal magamhoz öleltem, annyira, amennyire csak tudtam. Megint lábujjhegyre álltam, hogy csókot lehelhessek a nyakára, az arcára, a szeplőire, a szájára, mintha többet sosem tehetném. Csak az iránta érzett szerelmem és a boldogságom lüktetett az ereimben. Nem tudom, kinek, de valakinek, akárkinek, mocskosul hálás voltam, amiért talán tényleg és igazán meggyógyították.
Addig csókoltam, amíg el nem kábultunk mindketten és Árnyék ujjai rá nem találtak a fürdőköpeny szélére, hogy finoman lehúzhassa őket vállamról. Amikor óvatosan a csontomba harapott, a puha köpeny a földre csúszott, végig szánkázott a bőrömön, és én önkéntelenül beleborzongtam.

2013. április 12., péntek

A mai nap ígérete

Virágos szoknya, fekete harisnya, magassarkú, borvörös-csoki-alvadt vér színű körömlakk, győri édes zabfalat, Csinos vagy, Szürke! - kedvességek, mosoly, előbukkanó  napocska, délután, pöttyös anyag, virágos parfüm, vonat, haza séta, otthon készülődés, várakozás, trappolás, tescoban gyümölcs vásárlás, félúton összetalálkozás, homlokpuszi, ölelés és csók, a legőszintébb mosoly, közös buszozás, összekulcsolt ujjak, gyümölcs saláta összedobása, illatos mécsesek gyújtása, együtt teázás, takaró alá bújás, beszélgetés, összebújósszeretlekimádlak, szeplőpuszi, szeretlek, alig alvás, filmezés, gyümölcs evés, szégyellős pillantások, ígéretek, probléma megoldások.
Hajnal, ó, elnyom az álom, mellette fekve, a szuszogását hallgatva, a takaró elrejti lelkünk meztelenségét...

2013. április 11., csütörtök

Ez mennyire hihetetlen!



4 hónapja boldogság! ♥

2013. április 10., szerda

Tavaszi modern


Kékben úszó, puha pamacs,
Megannyi könnyű illat a tavasz,
Feketéből friss, zöld remény,
Áttetszően világos tündérfény.
Bőrömre tapad a szerelem,
Szívednek nyitva a tenyerem,
Végtelen tekinteted lelkem faló tenger,
Melegben, napfényben beleremeg az ember.

***

Felkap a szél, elragad,
Összemossa halk szavad,
Mert felém kiáltasz szüntelen,
Remegés - ó, igen -, kacag a lelkemen,
Melegbe bugyolál a fény,
Nem ellenkezni most erény.
Bordáim között a félelem zizeg,
Mi lesz, ha nem leszek mindig a tied?

2013. április 8., hétfő

Nosztalgia kavarog a kávéscsészékben


A Frei asztalánál ülve, a hosszú kávéspohárba bámulva igyekeztem összeszedni magamat, hogy ne piruljak állandóan pipacspirosra, amikor Árnyék pillantása rám talál. Az óra csupán akkor ütött fél kilencet, amikor a fekete ruhás, morgós pincérnő elénk csúsztatta habos-gyönyörű kívánságunkat, és én megilletődötten vettem szemügyre a pillanatot: Ő és én, mi - lassan négy hónapja -, egy kávézóban múlatjuk az időt, hajnali nyolc után nem sokkal, és aztamindenit, Szolnok vagyunk!
Hihetetlenül boldognak éreztem magam!

2013. április 5., péntek

Két lüke

A piros-sárga mintás plédbe burkolózva lehemperedtem az ágyamra, miközben a nővérem az asztalomnál ülve, a laptopjába temetkezve idegeskedett, a barátom pedig pár centire tőlem terült el kényelmesen a párnámra hajtott fejjel. Összegömbölyödtem mellette, egy percig csak élveztem, hogy a bőre a bőrömön nyugszik és hogy nem számít se az, hány igaz barátom van, se az, mennyit mutat a mérleg, az pedig végképp nem, hogy mi van a sulival, az időjárással vagy a holnappal. Annak a pillanatnak éltem, mindenféle erőlködés nélkül, csak ő számított, meg hogy mennyire szeretem.
Miután a Carpe diem!-es hangulatom levegőhöz hagyott jutni, és az agyamból a lelkembe fészkelte magát, én felpattantam, és játékosan Árnyék oldalába böktem, mire ő felháborodottan megrándult és egy mérges, de aranyos "Mau!" szökött ki fogai közül. Hangosan felnevettem, mire a fiú színpadias szomorúságot varázsolt az arcára - talán pont abból a célból -, hogy megpusziljam. Óvatosan fölé hajoltam, s már éppen csókoltam volna szájon, amikor rám vetette magát a leküzdhetetlen vágy, hogy mutatóujjam újra a puha húsába fúrjam. Így hát megtettem, Árnyék nem kis bosszúságára - s saját vidámkodásom céljából.
Ne is próbáljon senki hibáztatni, egyszerűen csak rémesen mókás összeszűkült szemmel figyelni, ahogy azon a legédesebb arcon megjelennek a felháborodás első jelei. Ilyenkor rendszerint olyan vagyok, akár egy öt éves, de nem érdekel. Tudom, hogy Árnyék előbb vagy utóbb úgyis belemegy a játékba, úgyhogy addig nyúzom és nyüstetem, amíg meg nem adja magát és birkózni nem kezd velem.
Ma sem volt ez másként, hipszhopsz azon kaptam magam, hogy ő felettem térdel, én pedig moccanni sem tudok szorító-ölelő karjai közül. Nem mintha kétségbeestem volna, lankadatlanul igyekeztem kiszabadulni a fogságomból, a nevetésem pedig képtelenül nagyon betöltötte a szobát, jobb kedvet csepegtetve ezzel nővérem idegrendszerébe.
- Fiatalok, viselkedjetek! - mordult ránk néha pajkosan, amikor egy-két legyintés elcsattant kettőnk közt - hol Árnyék találta meg a kézfejem, hol én a térdét vagy a combját, mindig volt mit piszkálni a másikon és mindig volt miért egymásnak esni.
- Mindig bántasz! - nyüszített fel egyszer csak Árny, és magára húzta a plédet, egészen elbújt alá, csak a körvonalai rajzolódtak ki.
Félig nevetve, félig kíváncsian merészkedtem mellé, majd pillanatnyi habozás után bebújtam hozzá. Meg sem várta, hogy körülnézzek a sátorszerű akármiségben, máris éreztem a forró lélegzetvételét az ajkamon. Rettentően kellett koncentrálnom, hogy ne borítsam az ágyra és ne kezdjek eszeveszett csókolózásba vele - a nővérem ugyanis még mindig a szobában ült. Nem mintha gondom lenne ezzel egyébként, szeretek bandázni, a nővéremet kifejezetten szeretem, de talán jobb lenne továbbra is megkímélni az ilyesfajta (kínos) részletektől. Úgyhogy fegyelmeztem magam, mély levegőt vettem és csak óvatosan csókoltam vissza, puhán és finoman, alig mozdultam, mintha valami szégyentelen titokban sántikálnánk, amit mindenképp el kell rejteni a külvilág elől.
- Most megharapom a térded - adtam Árny tudtára, amikor végre sikerült öt centivel távolabb kerülnöm tőle, meg a kábító leheletétől. És valóban, már mélyesztettem is bele a fogam a térdcsontjába, amennyire tőlem telt, persze azért csak finoman.
- Ez csikis - mosolygott rám, majd felszólított, hogy hagyjam abba, mert ő is meg akarja próbálni. - Figyeld.
A szám önkéntelen mosolyra húzódott, amikor a foga hozzám ért, bár nem éreztem különösebben semmit.
- Mi csikis van ebben? Nem is az - tiltakoztam mosolyogva.
- De, az - győzködött, és végre olyan pontot ért, amitől tényleg összerándultam és egy hangos kis nevetésfoszlány szabadult el a torkomból.
- Rendben, rendben! Csikis - egyeztem bele végül, majd kibújtam a pléd alól és magammal húztam a párnámra.
- Nagyon szeretlek - pusziltam a szeplős arcára.
- Én is nagyon szeretlek - mormolta Árny a fülembe, és mutatóujját az oldalamba fúrta, mire én csibészesen, felháborodott mosollyal emelkedtem is fel, hogy megbosszuljam a lesből támadást.

2013. április 4., csütörtök

Április 19-20

Irány Bécs!

2013. április 3., szerda

Holnap


2013. április 2., kedd

Kávé illatú délután

A Mood előtt ácsorogtam, toporogva vártam Annára. Nem volt nálam esernyő, szinte a falhoz lapulva igyekeztem az eresz alatt maradni, bár feleslegesen próbálkoztam, a magassarkúm már így is csupa víz volt. Egyszerűen nem bírtam ki, olyan régen nem viseltem már valami elegánsabbat, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem tegnap délután a kiöltözésre. Úgyhogy összeszedtem magam és erősen koncentráltam, kizártam a hideget a tudatomból.
Miután elsétált előttem egy csapat, a suliba járó tizedikes, végre a barátnőm is feltűnt, az utca másik oldalán. Bátortalanul lépdeltem felé, olyan régen láttam utoljára, egészen elfelejtettem, hogyan kell viselkednem. Többnyire nehezen nyílok meg - ahogy délután el is hangzott, az első negyed órában szabályosan félek vagy ha nem is félek, tartok az illetőtől -, úgyhogy már meg sem lepődtem, hogy percekig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel: újra látom.
Annának azonban nincsenek ilyen problémái, nem mintha nem akadna neki más jócskán. Határozottan bevezényelt az ajtón. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a meleg pára orrom hegyére telepedett és felolvasztotta fagyos ujjaim.
Annál az asztalnál ültünk le, ahol még decemberben, szilveszter előtt. Akkor négyen voltunk, Bóbita, Mirrmurr, Anna és én. Azóta sok minden változott, és bár nem állítom, hogy a barátságunk abszolút reménytelen, elsodródtunk egymástól, nem is kicsit - leginkább Bóbitától. Bánom, igen, de nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék változtatni a dolgokon, ugyanis sok minden nem csak rajtam múlik. Az viszont abszolút fájdalmas, hogy Mirrmurral mostanában megint kevesebbet beszélünk. Sokkal többet ér ő nekem ennél.
Nehéz volt megteremteni azt a hangulatos légkört, amibe akkor, karácsony után olyan könnyen belebugyoláltuk az asztalunkat a nevetéseinkkel meg az élénkségünkkel. Ugyan nem szakította meg ütemes beszélgetésünket se kínos csend, se elhallgatott információ, mégsem tudtunk olyan önfeledt állapotba kerülni. Persze ez nem csoda, hiszen ma egyáltalán nem a karácsonyi ajándékok és a szerelmes történetek voltak terítéken. Viszont legalább mindent megtudtam, ami jó. Egyéb iránt furcsa is, mert amikor Anna kimondta, hogy nem lesz többet az osztálytársunk, még nem gondoltam bele, hazafele viszont már borzoglatta az idegszálaimat a szomorúság és a kétségbeesés.
A nagy beszélgetésünk után könnyedebb vizekre eveztünk: életemben először ott álltam az Aktív rádió stúdiójának ajtajában, remegve topogtam, miközben arra vártunk, hogy Anna apukája kinyissa nekünk az ajtót. Mivel senki nem fogadott bennünket, visszaszaladtunk a buszhoz és kimentünk a város szélére egy kis csajos programra: vásárolni. Ugyan magamnak nem vettem semmit, van valami, amit már rettentően oda szeretnék adni a leendő gazdájának.
Hatalmas szerencsémre az apukája értünk jött kocsival, így nem kellett eláztatnom magam, hogy átbuszozzak, ne adj isten átgyalogoljak a városon. Az egyetlen negtavíum ebben az volt, hogy nem ölelhettem meg, miután kiszálltam az autóból, pedig igazán szerettem volna. Na, majd legközelebb! Terveim szerint csütörtökön suli után meglátogatom, remélem így is lesz (mostanában egyáltalán nem akar sikerülni semmi, amit eltervezek).

2013. április 1., hétfő

Ölelj át!



1. Eleget pihenni.
2. Árnyékkal spagettit főzni.
3. Kávézóba menni. ✓
4. Befejezeni a félig kész tolltartómat. ✓
5. Anyagot venni a nyári szoknyámhoz.
6. Behangolni a gitáromat. ✓
7. Árnyékkal gitározni.
8. Elkezdeni írni. ✓
9. Tornázni.
10. Rendesen enni.
11. Odafigyelni mások érzéseire.
12. Punnany Massif koncertre menni.
13. Színesceruzát, filcet, ragasztót venni.
14. Árny eredményit várni.
15. Április 10-et ünnepelni, lálálá, az utolsó. ✓
16. Szoknyában menni a suliba. ✓
17. Konferálni a gálán Péterrel. ✓
18. Magassarkút venni.
19. Tanulni. ✓
20. Megbecsülni a pillanatokat. ✓
21. Teázni Árnyékkal.
22. Árnyék mellett összekuporodni a paplan alatt. ✓
23. Megtanulni nyulat hajtogatni.
24. Teljesen kitakarítani a szobámat.
25. Minden szörnyűséget megbocsájtani mindenkinek.
26. Igent mondani a lehetőségekre. ✓
27. Együtt sétálni Árnyékkal napfényben, melegben, boldogságban. ✓