2013. március 10., vasárnap

Te vagy a második bőröm

- Végre ez más lesz! Végre nem akarok belehalni abba, hogy megjött a busz. Nem kell az ablakra tapadva integetnem, aztán egész úton a könnyeimmel küszködnöm! - lelkendeztem a mellettem ülő, csíkos sapkás fiúnak, aki elnézően elmosolyodott, és megcirógatta az arcomat.
- Végre - bólintott.
- Biztos, hogy el akarsz jönni? - haraptam az ajkamba, és gyorsan zsebre dugtam a kezem, már csak azért is, hogy tevékenységemmel eltereljem a figyelmem és megelőzzem, hogy csalódottságom az arcomra üljön.
- Biztos - felelte Árnyék, és kivette az egyik kezem a zsebemből.
Összefontuk az ujjainkat, én pedig majd' megvesztem örömömben. Hihetetlenül izgatott voltam, életemben eddig talán kétszer utaztam vele egy  buszon, közösen, évekkel ezelőtt, amikor - bár a dolgok hasonlóan álltak köztünk - még minden nagyon más volt. Halvány emlékképet őriztem két napról a Mátrában, koránt sem olyan közel egymáshoz, mint mostanában. Akkoriban megszólalni is nehezemre esett, az iránta érzettek pedig inkább hasonlítottak rajongásra vagy idealizálásra, mint szerelemre (habár azt hiszem, ezekből sosem növök ki teljesen, ugyanis a megszállottságom abszolút kellékei).
Volt még egy foszlány, a nyolcadikos kirándulásomról Budapestre a Múzeumok éjszakája rendezvény keretein belül. Akkor magammal rángattam. Alig emlékszem belőle valamire, azt hiszem azért, mert rosszul végződött és elmismásoltam az egészet, beleborítottam a pillanatokat egy papírdobozba és szépen betoltam az egyik csinos kis sarokba. Pedig ahogy belegondolok, szép éjszaka volt, több helyen is voltunk, nevettünk is, és mindezt együtt, de akkor még valahogy semmi sem ment ekkora csodaszámba, mint manapság.
Elmélkedésemből egy igencsak aranyos megjegyzése riasztott fel.
- Szépek a szempilláid. Nagyon édesek - mormolta Árny, miközben megszorította a kezem.
Elnevettem magam, főleg mivel abban a pillanatban mindennek éreztem magam, csak szépnek nem - és tompán éreztem, hogy halvány pírba borul az arcom.
- Édesek? Hogyan lehet édes valaki szempillája? - a vigyorgástól alig tudtam kimondani a szavakat.
- Nem tudom - vont vállat Árny. - Úgy, ahogy a tiéd.
Ennyiben maradtunk, amíg meg nem jött a busz és el nem helyezkedtünk - szokásommal ellentétben - valahol elöl.
- Ezt nekem adhatod - mutattam a buszjegyre, ami "két diák"-ot takart, 720 forintért vesztegették, rajta az ominózus dátummal.
- Felbecsülhetetlen érték - konstatálta Árnyék helyettem.
Egyetértően bólintottam, óvatosan összehajtogattam a kincset és a táskámba rejtettem. Mennyire fogom imádni, amikor majd újranézegetem az elrakott buszjegyeket! Befészkeltem magam Árny mellé, összekulcsoltam az övéivel az ujjaimat, és a busz elindult. Nem volt fájdalom, nem volt nyugtalanság, csak kábító meleg és szerelem.
Tökéletes lezárása a tökéletes huszonnégy órámnak, amit együtt töltöttünk és megfűszereztünk egy kis városnézéssel (pattogatott kukorica szerzés gyanánt), szeretgetős szerelmeskedéses éjszakával, nevetéssel, játékkal, filmnézéssel (A tökéletes trükk, wáó), sírással, nyugtatgatással, közös reggeliebéddel, plüss róka adással-kapással (Rókinak hívják és szerelmes vagyok belé), meg sok sok sok sok szeretetes szerelemmel.
A boldogság legfelső foka.