2013. március 31., vasárnap

Te vagy az ágy, a párna, a délelőttök a kádba'

- Nem akarom, hogy elmenj. Miattad én már kétszer is lekéstem a buszom, úgyhogy most te jössz! - nyarvogtam a mellettem fekvő fiúnak, aki erre vágott egy pofát, de engedte, hogy óvatosan megpusziljam a szeplőit.
- Azt akarod, hogy a nyolcassal menjek? - kérdezte, miközben a hátamat cirógatta.
Elgondolkodva oldalra sandítottam.
- Nem. Határzottan nem akarom, hogy tízre érj haza.
- Miért? -
nézett rám. - Nem vagyok már öt éves! - ráncolta a szemöldökét és olyan felháborodottan villogtatta a szemét, hogy nevetnem kellett.
- Biztos? - ugrattam, mire összeszűkült szemmel rám sandított.
- Biztos - felelte komolyan, de hiába próbálkozott, végül ő is elmosolyodott.
Tudtam, hogy mennie kéne, különben lekési a buszt, de egyszerűen nem akartam elngedni. A hétfői-keddi-szerdai napunk óta végre megint minden rendben van velünk, abszolút harmónia van, és valahogy egyáltalán nem akaródzott engedni, hogy kimásszon a karjaim közül. Nyüszítve vállába fúrtam az arcomat. Nem fájtam, nem féltem, egyszerűen csak boldog voltam. Régen nem éreztem magam ennyire vidámnak és jókedvűnek. Elfújta minden morcosságom, minden idegességem a keddi affér miatt (persze most, hogy nincs velem, megint agyalok, idegeskedek, a gyomrom remeg, de nem baj, majd csak túlélem valahogy, és nem lesz gond, minden rendben, minden rendben, minden rendben).
- Le fogom késni - sóhajtott Árnyék, majd nagy nehezen feltápászkodott mellőlem és az ágy széle felé araszolt, hogy megnézze a mobilján, menyi az idő. - Ja, hát igen. Azt hiszem, ezt lekéstem. Nyolcas busz! Juhé! - mindkét karját a magasba emelete egy pillanatra, jelezve, mennyire örül - vagy épp mennyire nem - a lehetőségnek, hogy két órát várnia kell a következő buszra.
Felkönyököltem, az ágy végéből tanulmányoztam az arcát. Kicsit aggódtam, hogy elszalasztottam a jókedvünket, mert a tekintete kissé elkomorult. Nem tudtam mire vélni, úgyhogy mellémásztam, és a tenyerembe fogtam az arcát.
- Nem akarom, hogy elmenj - a hangom pajkos volt és gyerekes, kicsit sem tűnt komolynak, pedig minden kiejtett szavam igaz volt. Egyetelen porcikám sem kívánta, hogy nélküle legyek. - Én lekéstem a buszom miattad kétszer - pusziltam meg az arcát -, úgyhogy most te jössz. - Újabb puszit leheltem a bőrére, közel az ajkaihoz. - Állj ellen - szelíden szájon csókoltam -, ha tudsz - befejezésként pedig az ágyra döntöttem.
Percekig nem hagytam szóhoz jutni. Csak amikor végre levegőhöz jutottunk, akkor jegyezte meg (kicsit sem morcosan, inkább mint aki remekül szórakozik):
- Aljas vagy - mire én újra megcsókoltam.

Most itt ülök a szobámban, Árnyék már elment, mert megbeszéltük, hogy a holnapi napot ki fogom könyörögni anyáéktól, akárhogy is, úgyhogy sietett a hatos buszhoz, ami egy kicsit közelebb is megáll a házhoz. Péterfy Bori & Love Band szól a hangszóróból, a dallam már teljesen bekúszott a fülembe, magamban dúdolom.
Holnaptól április, holnap hétfő, holnaptól a boldogság legfelső foka, igen. Minden rendben lesz. S mint hogy elseje hétfőre esik, keresve sem találnék ennél tökéletesebb időpontot egy életmódváltáshoz. Sok gyümölccsel, zöldséggel, kevés édességgel, minden napos tornával, rengeteg pozitív gondolattal, önbizalommal, élménnyel, mosollyal, megpukkadós nevetéssel, barátokkal, napsütéssel, tavasszal, nyárral, élettel. Lesz egy füzetem, amiben vezetni fogom, mit és mennyit ettem valamint mozogtam, illetve leírok bele minden pozitív dolgot, ami aznap történt velem, sőt, még azt is feljegyzem, mi tetszett magamon vagy magamban aznap. Meg kell tanulnom értékelnem azt a lányt, aki vagyok.
Tegnap kiderült, hogy az egyik barátnőm nagyon nagyon beteg. Elolvastam a blogját, és ráébresztett, akár velem is megtörténhetett volna. Akárkivel megtörténhet, veled is meg veled is, velem is, a szomszéddal is, az orosz nővel a paplan alatt vagy a kulcsot szorító portással a suliból. Bárkivel. Azt hiszem, csak annyit tehetünk, hogy kiélvezzük az élet minden pillanatát.
Ezt akarom. Boldogan akarok élni, elégedetten mindennel, amim van és amit kapok. Tudom, hogy pillanatok alatt képes leszek teljesen rendbe hozni mindent, ami most nem tűnik egésznek. Hiszen, részben csak hozzáállás kérdése az egész. Itt vagyok. Élek. Egészséges vagyok, van családom, vannak barátaim, van egy eszméletlen szerelmem. Mi kéne még?