2013. március 3., vasárnap

Lényem új alakját bensőmben rejtem, mióta melleted fekszem

Az előttem fekvő szeplős fiúra meredtem, és legszívesebben felképeltem volna a legutolsó mondatáért. Meg a pár órával előbbiért. Istentelenül haragudtam rá, amiért azt hiszi, nem elég jó nekem, vagy hogy egyáltalán képes lennék normális életet élni nélküle. Hosszan felsóhajtottam és engedtem, hogy megfogja a csuklóm és az arcára simítsa tenyeremet. Csendesen fortyogtam a dühtől mellette, de elég biztos voltam benne, hogy nem árul el a tekintetem.
- Mondj valamit! - kért, bár nem hiszem, hogy tisztában lett volna vele, mennyire hülyén érzem magam.
- Mit? Nem tudok semmit - szögeztem le.
Lehunytam a szemem. Ha szomorú vagy durcás vagyok, mindig szeretnék elaludni. Olyankor jó belebugyolálni magam abba a ködös akármibe - ezért is feküdtem le tegnap olyan korán, egyáltalán semmi kedvem nem volt a mormogásomhoz, úgyhogy inkább aludtam. Erősen koncentráltam, hogy ébren maradjak. Nem akartam ránézni, nem akartam, hogy azt higgye, rendben van, amit gondol: hogy nem elég jó nekem, meg hogy túl nagy falat lenne, ha azon a napon, az utolsón vele mennék a kórházba. De el sem akartam fordulni, mert nem akartam, hogy azt gondolja, mérges vagyok.
Nem is voltam, inkább csak bántott, hogy ennyire nem bízik magában meg bennem, vagy nem is tudom. Végül valami bénácska megoldást választottam, ugyan az arcom elfordítottam és a szobám halványlila falát fixíroztam, a tenyerem nem húztam el az arcáról. Feküdtünk így, mozdulatlanul egy darabig, amíg fel nem tápászkodott mellőlem, és nem kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek.
- Naaaa, mit csinálsz?! - hápogtam, és nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne nevessem el magam.
- Csak ne lökj el - közölte, és a nyakamba fúrta az orrát. - Soha többé ne lökj el, Szürke, mert azt nem élem túl. Nem akarok nélküled lenni. Szeretek.
- Én is szeretlek - suttogtam neki, az érzelmeimtől remegő hangon.
Bárcsak többre lennék képes ilyenkor! De a szavak semmit sem érnek, ha kimondom őket. Gyűlölök erről beszélni. Egyszerűen minden vágyam, hogy kiteregethessem a mellkasomban kavargó érzelemlepkéket. A szárnyukra van festve minden, ami számít. Bárcsak képeslapokká tudnám nyeszetelni a gondolataimat és el tudnám postázni Árnyék fejébe az összeset. Szeretném neki címezni az összes előtte-utána dolgomat, hogy lássa, mennyivel jobb minden most, hogy itt van, mint mikor nélküle kellett élnem.
Szeretném, ha igazán tudná, mit érzek, de őszintén szólva a szavaimmal és a tetteimmel még csak meg sem közelítem a valóságot. Pedig ő teszi ki a napjaim összes másodpercét, ő mindennek a mértéke, és ez nem fog változni, nem, ez soha sem. Akkor sem lenne másként, ha újra bántani akarna. Én megengedem, hogy belém harapjon - ahányszor csak jól esik neki -, és csak egyet kérek: hogy ne menjen el.
Nélküle megint nem lenne értelme semminek.
Nélküle megint bezombulnék.
Mert igen. Így van ez. Az egyetlen igazság, amit a Twilight írónője csodásan megfogott, az a mérhetetlen fájdalom és üresség, amit akkor érzel, ha az életed egyetlen valódi alakja, az, akiért önmagad is feláldoznád, elmegy. Én nem hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Hogy fájhat valami ennyire, vagy tarthat valami örökké. De ez örök és megmásíthatatlan, visszavonhatatlan és felejthetetlen.
Ő az enyém. Én az övé.
És ezen már semmi sem változtathat.