2013. március 27., szerda

Az a bizonyos szerda

Óvatosan odébb toltam Árnyékot, jelezvén, hogy ideje lenne befeküdnie az ágyába. A fal felé fordulva összegömbölyödött - szinte helyette éreztem a bőrömön az ágynemű hidegét. Belebugyoláltam a takaróba, ami nélkülem elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egészen elrejtse előlem a fiút, akit szeretek.
Minden mozdulatomra kínosan mereven ügyeltem, rettegtem, hogy véletlen rosszul csinálok valamit. Bár nem láttam, puhán végig húztam az ujjam arcán. Szerettem volna tudni, nyitva van-e a szeme - ugyan majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy nem. Ahogy ott ültem az ágyán, finoman fölé hajolva, hirtelen tudatosult bennem, hogy nemsokára el kell mennem. Hogy eltelt két nap, az osztálytársaim már régen hazaértek az iskolából, valószínűleg a gép előtt ülnek, a barátaikkal beszélnek, vagy a tavaszi szünet megnyitása gyanánt épp öltözködnek, hiszen nincs is jobb egy nyitó bulinál. Bóbitára gondoltam, meg Mirrmurra, hogy vajon mit csináltak ma, eszükbe jutottam-e?
Aztán rájöttem, hogy nem számít. Nem számít, mi történt otthon, a suliban vagy a világ akármelyik másik pontján, mert ma Árnyéknak szüksége volt rám, és igen, én ott voltam vele végig, fogtam a kezét, és amennyire tudtam, vigyáztam rá.
Rémesen furcsa volt reggel ötkor az ágyában fekve, a karját cirógatva hallgatni, ahogy arról beszél, mennyire nem akar Pestre menni. Megszakadt a szívem, amikor már felöltözve, indulásra készen az ágy közepén összegömbölyödött, és kínlódva azt mormolta "Bárcsak valaki közölné, hogy csak átverés volt, vagy valami felnőtté avatásos akármi. Árny, ez nem történt meg. Azt hitted? Hát nem. Ez semmi!" Fájt, hogy nem tudtam azt mondani neki, hogy "De hiszen így van" - vagy valami ehhez hasonló megnyugtatót. Helyette csak bután ültem mellette, és a tenyerembe fogtam az arcát, hogy megpuszilhassam.
Az autóút végeérhetetlennek tűnt, főleg mivel többször is megálltunk, lényegtelenebbnél lényegtelenebb okok miatt. Nem mintha bosszantott volna, egyszerűen csak éreztem, hogy Árny mennyire feszült. Mire a kórházhoz értünk vagy valóban kíváncsi voltam vagy Árnyék izgatottsága alattomosan bekúszott az ereimbe, mert már én sem bírtam magammal. Úgy éreztem, ha be kell lépnem oda, elájulok.
Mégsem történt semmi ilyesmi. Sőt. Azt hiszem, remekül viseltem a doktornőre várást, meg minden mást is. Emlékszem, mielőtt bementünk volna a betegesen fehér és rideg szobába, odasuttogtam Árnyéknak, hogy "Én nem ezer madarat hajtogatok majd neked, hanem ezer nyulat" - célozva ezzel a kedd éjszakai történetre, amit Árny mesélt nekem, miközben én szorosan mellé fészkeltem és az ujjait birizgáltam. Ő erre elmosolyodott és megpuszilt.
Egyébként a nap folyamán háromszor éreztem, hogy menten-de-rögtön elbőgöm magam. Először, amikor az a bizonyos Attila (aki Árnyéknak olyan szimpatikus, nekem meg már csak azért sem, amiről most lesz szó, szóval fujj) közölte velem, hogy neki csak Árnyra van szüksége. Éppen lépdeltünk be az ajtón, fogtuk egymás kezét, amikor megjelent Mr. Nagyonjófejvagyok, és engem kiküldött a ronda, narancssárga székekhez. Tudom, hogy így a helyes, meg ilyesmi, de annyira kétségbeestem, hogy mi lesz most.
Végül Árnyékot átküldte egy másik terembe (egy jó pont, egye fene), úgyhogy beülhettem hozzá. El sem moccantam mellőle, a kis, kényelmetlen székről, aminek még háttámlája sem volt, amíg le nem folyt az infúzió. Szóval, azt hiszem majdnem két órán keresztül csücsültem, és nem csináltam mást, csak Árnyékra koncentráltam. Minden gyógyításos gondolatomat bevetettem, a fejemben állandóan azt ismételgettem, mennyire szeretem, és agyon puszilgattam és simogattam a kezét. Azt hiszem, ebben az volt a legrosszabb, hogy nem vihettem haza. Hogy úgy kellett látnom, kimerülten és fáradtan, és hogy nem húzhattam ki a karjából a tűt, akármennyire fájt is neki.
Mire kész lett, egészen hozzászoktam az üléshez, azt hiszem, az sem okozott volna gondot, ha még este nyolckor is mellette kell virrasztanom. Ellenben Árny rettenetesen nézett ki, alig bírt kibotorkálni a kabátjainkhoz. Kényszerítenem kellett magam, hogy lassabban lépkedjek, egyszerűen mindent túl hamar és túl dinamikusan akartam csinálni. A harmadik, és egyben számomra legmeghatrozóbb és legfájdalmasabb pillanatunk az volt, amikor Árny a ronda, narancssárga széken ülve hányt. Az egyik kezében a székeknél is ocsmányabb ágytálat tartotta, a másikkal pedig a combomat karolta át. Úgy kapaszkodott belém, úgy remegett és annyira... Annyira fájt. Hülyén éreztem magam. Csak álltam mellette, a hátát simogattam, és... Puff. Mit tudtam volna még csinálni? De akartam valamit. Bármit, csak ne kelljen tétlenül ácsorognom.
Pár perc múlva aztán jobban lett. Onnantól a hazamenetel egyszerűen és gyorsan zajlott le. Útközben végig aludt, felkuporodott az ülésre, a fejét az ölembe hajtotta, és engedte, hogy egész úton a hátát cirógassam.
Szerettem volna mellé bújni, agyon puszilgatni és ölelni, de tudtam, hogy nem lehet. Legalább két percig mozdulatlanul ültem mellette, azon agyalva, legyek-e olyan bátor és önző, hogy megkérjem, amíg el nem megyek, forduljon felém. Végül megtettem.
Annyit simogattam az arcát, hogy kezdtem aggódni, az idegeire megyek már. Még bőven volt időm, úgyhogy lefoglaltam magam: öltözködni kezdtem, ugyanis tényleg nem akartam zavarni. Nem néztem rá, gépiesen tekertem a nyakam köré a sálam és gomboltam a kabátomat. Nem akartam látni, hogy alig van magánál. Vagy negyed órát tollászkodtam, de még így is maradt időm, hogy nyugodtan elköszönjek tőle.
Amikor azonban a táskámért indultam, képtelenül fájón belém marolt a hiánya - igen, már akkor -, úgyhogy azon nyomban pördültem is vissza, hogy egy utolsó, rettentő óvatos puszit leheljek az arcára.