2013. március 6., szerda

A tavasz ébredése

Megbűvölten álltam a kerítés mellett nyújtózkodó bokor előtt, a tekintetem a sötétzöld, még igencsak csupa sz ágakra tapadt. Hosszan bámultam a kis, törékeny tavasz-jeleket, az apró, rózsaszín pamacsnak tűnő szirmokat. A virágok még nem nyíltak ki teljesen, de az enyhe, kora reggeli napfény megvilágította őket, körbekeretezte a csodákat, és ettől az egész úgy nézett ki, mintha egy tündér hagyta volna ujja nyomát a növényen. Olyan mesésen éreztem magam tőlük! Gyorsan előkaptam a mobilom, hogy megörökíthessem a tavasz első gyönyörűségeit - rendszerint ezt teszem minden évben, egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani ilyenkor az örömöm és lelkesedésem.
Szokatlan nyugodtság bugyborékolt az ereimben, az arcomra pedig a jól ismert itt-a-tavasz-mosolyom szökött. Eltűnt a pár napja kínzó feszültség, lebegtem, a levegőt szagoltam és arra gondoltam, hogy talán délután jobban leszek lelkileg és elmesélem Árnynak az egészet. (Mégsem tettem, mert a délelőttök mérgezőek, én is az vagyok, meg minden az tud lenni, ha az embernek olyanja van.)
Őrültül szeretem az évnek ezen szakát, ilyenkor minden a boldogság reményét hordozza magában. Valami új kezdődik el, valami könnyű és puha, csillogó és fényes. Imádom ezt, a reggeli könnyedebb levegőt, a fagyos bőrömről olvadó jégcseppek ívét a cipőm orrán, a lelkem szárnyalását.
Alig várom, hogy nyár legyen!