2013. március 31., vasárnap

Te vagy az ágy, a párna, a délelőttök a kádba'

- Nem akarom, hogy elmenj. Miattad én már kétszer is lekéstem a buszom, úgyhogy most te jössz! - nyarvogtam a mellettem fekvő fiúnak, aki erre vágott egy pofát, de engedte, hogy óvatosan megpusziljam a szeplőit.
- Azt akarod, hogy a nyolcassal menjek? - kérdezte, miközben a hátamat cirógatta.
Elgondolkodva oldalra sandítottam.
- Nem. Határzottan nem akarom, hogy tízre érj haza.
- Miért? -
nézett rám. - Nem vagyok már öt éves! - ráncolta a szemöldökét és olyan felháborodottan villogtatta a szemét, hogy nevetnem kellett.
- Biztos? - ugrattam, mire összeszűkült szemmel rám sandított.
- Biztos - felelte komolyan, de hiába próbálkozott, végül ő is elmosolyodott.
Tudtam, hogy mennie kéne, különben lekési a buszt, de egyszerűen nem akartam elngedni. A hétfői-keddi-szerdai napunk óta végre megint minden rendben van velünk, abszolút harmónia van, és valahogy egyáltalán nem akaródzott engedni, hogy kimásszon a karjaim közül. Nyüszítve vállába fúrtam az arcomat. Nem fájtam, nem féltem, egyszerűen csak boldog voltam. Régen nem éreztem magam ennyire vidámnak és jókedvűnek. Elfújta minden morcosságom, minden idegességem a keddi affér miatt (persze most, hogy nincs velem, megint agyalok, idegeskedek, a gyomrom remeg, de nem baj, majd csak túlélem valahogy, és nem lesz gond, minden rendben, minden rendben, minden rendben).
- Le fogom késni - sóhajtott Árnyék, majd nagy nehezen feltápászkodott mellőlem és az ágy széle felé araszolt, hogy megnézze a mobilján, menyi az idő. - Ja, hát igen. Azt hiszem, ezt lekéstem. Nyolcas busz! Juhé! - mindkét karját a magasba emelete egy pillanatra, jelezve, mennyire örül - vagy épp mennyire nem - a lehetőségnek, hogy két órát várnia kell a következő buszra.
Felkönyököltem, az ágy végéből tanulmányoztam az arcát. Kicsit aggódtam, hogy elszalasztottam a jókedvünket, mert a tekintete kissé elkomorult. Nem tudtam mire vélni, úgyhogy mellémásztam, és a tenyerembe fogtam az arcát.
- Nem akarom, hogy elmenj - a hangom pajkos volt és gyerekes, kicsit sem tűnt komolynak, pedig minden kiejtett szavam igaz volt. Egyetelen porcikám sem kívánta, hogy nélküle legyek. - Én lekéstem a buszom miattad kétszer - pusziltam meg az arcát -, úgyhogy most te jössz. - Újabb puszit leheltem a bőrére, közel az ajkaihoz. - Állj ellen - szelíden szájon csókoltam -, ha tudsz - befejezésként pedig az ágyra döntöttem.
Percekig nem hagytam szóhoz jutni. Csak amikor végre levegőhöz jutottunk, akkor jegyezte meg (kicsit sem morcosan, inkább mint aki remekül szórakozik):
- Aljas vagy - mire én újra megcsókoltam.

Most itt ülök a szobámban, Árnyék már elment, mert megbeszéltük, hogy a holnapi napot ki fogom könyörögni anyáéktól, akárhogy is, úgyhogy sietett a hatos buszhoz, ami egy kicsit közelebb is megáll a házhoz. Péterfy Bori & Love Band szól a hangszóróból, a dallam már teljesen bekúszott a fülembe, magamban dúdolom.
Holnaptól április, holnap hétfő, holnaptól a boldogság legfelső foka, igen. Minden rendben lesz. S mint hogy elseje hétfőre esik, keresve sem találnék ennél tökéletesebb időpontot egy életmódváltáshoz. Sok gyümölccsel, zöldséggel, kevés édességgel, minden napos tornával, rengeteg pozitív gondolattal, önbizalommal, élménnyel, mosollyal, megpukkadós nevetéssel, barátokkal, napsütéssel, tavasszal, nyárral, élettel. Lesz egy füzetem, amiben vezetni fogom, mit és mennyit ettem valamint mozogtam, illetve leírok bele minden pozitív dolgot, ami aznap történt velem, sőt, még azt is feljegyzem, mi tetszett magamon vagy magamban aznap. Meg kell tanulnom értékelnem azt a lányt, aki vagyok.
Tegnap kiderült, hogy az egyik barátnőm nagyon nagyon beteg. Elolvastam a blogját, és ráébresztett, akár velem is megtörténhetett volna. Akárkivel megtörténhet, veled is meg veled is, velem is, a szomszéddal is, az orosz nővel a paplan alatt vagy a kulcsot szorító portással a suliból. Bárkivel. Azt hiszem, csak annyit tehetünk, hogy kiélvezzük az élet minden pillanatát.
Ezt akarom. Boldogan akarok élni, elégedetten mindennel, amim van és amit kapok. Tudom, hogy pillanatok alatt képes leszek teljesen rendbe hozni mindent, ami most nem tűnik egésznek. Hiszen, részben csak hozzáállás kérdése az egész. Itt vagyok. Élek. Egészséges vagyok, van családom, vannak barátaim, van egy eszméletlen szerelmem. Mi kéne még?

2013. március 30., szombat

Néha annyira elragadnak a szavai!

"szeretnék, egy egyszerű, barna puhafedeles könyvet, amiben írhatok rólad, rólam, rólunk, a fontos és meghatározó dolgaimról.
és azt szeretném, hogy annyit használjam, hogy évek múlva kopottasnak és elnyűttnek tűnjön külsőleg"

2013. március 29., péntek

Játszik a vágyakon

"Olyat szeretnék veled,
amit csak veled lehet,
amit mással nem lehet,

 amit mással nem merek. 
Olyat akarok veled,
amit csak veled lehet,
amit csak veled lehet."

Ma délután egy fonott ládába pakoltam az életem. Óvatosan emeltem a törékeny pillantokat, amiket eddig a fiókom mélyén és a párnahuzatomba gyűrve rejtegettem - mert remegett a gyomrom, ha arra gondoltam, ezek mind valósak. Órákig ültem az üres láda előtt, mire rávettem magam, hogy össszeszedjek mindent.
Kihúztam hát az összes fiókot, feltúrtam az összes sarkot, és az ölembe gyűjtöttem mindent, ami ő meg én, mindent, ami Mi.
A megismerkedésünk napjának dátumát (április 18.), a törékeny második-első szeretlekünket, az agyonhallgatott zenéket, a fájdalmas könnyeket, a boldog mosolyokat, az ígéreteket, a jövőképeket, a telefonbeszélgetéseink visszhangját, a hozzá kapcsolódó mondatokat és szavakat, az összefércelt álmainkat, a reményünket, a várakozást a buszmegállóban, a hideg reggeleket, a magányos délelőttöket, a titokzatos szerdákat, az aggodalmat, a rettegést, a csillapíthatatlan didergést, az epres milkát, a sajtos tallért, a közös takarót és párnát, a forró szobát, a törölközőt a vállamon, a hajszárító melegét a fülemben, a csókját a bőrömön, az ujjait az ujjaimmal, a lábnyomunkat a hóban, a kitalált gondolatokat, a rá gondolós teázásaimat, a napsütést és fényt, a tavaszvárást, a nyárszenzációt, a szerelmet, az érzéseket, a kérdéseket, a gitározását, az epres löttyünket, a tőle kapott takarót - Vilmost, az ingjét, a szilveszterünket, az alkotásaimat, a könyveinket, a szavainkból összefont verseket, az árnyékunkat a falon, az együtt látott filmeket, az elénekelt dalokat, Rókit, az első közös esténket, az első szerelmeskedésünket, a közös délutánjainkat, a neki hajtogatott papírmadarat, az összes buszjegyet, a pattogatott kukoricát az asztalon, a telefonját a zsebemben, a korán reggel érkezését, a meglepetésemet, a sokkját, a majdnem feleségül kérését, a szülinapját, a hangja cirógatását, a kéréseit és a kéréseimet, a közös fürdésünket, a becézgetéseit, a szeplőit, a titkokat, a bizalmas dolgokat, az elmesélt élményeket, a rózsákat, a gitárhangolót, az illatát, a közös buszozást, a közös vonatozást, az együtt öltözést, a búcsúzásokat, az esőben csókolózást, az sms-eket, a facebook leveleket, a kézzel teleírt lapokat, az incselkedő szavakat, a bemutatkozást, a megnyugtatásokat, az összes szerelmes nézést, az összefestékezett lelkünket.
Örökké. Azt akarom, hogy örökké tartsunk.

2013. március 27., szerda

Az a bizonyos szerda

Óvatosan odébb toltam Árnyékot, jelezvén, hogy ideje lenne befeküdnie az ágyába. A fal felé fordulva összegömbölyödött - szinte helyette éreztem a bőrömön az ágynemű hidegét. Belebugyoláltam a takaróba, ami nélkülem elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egészen elrejtse előlem a fiút, akit szeretek.
Minden mozdulatomra kínosan mereven ügyeltem, rettegtem, hogy véletlen rosszul csinálok valamit. Bár nem láttam, puhán végig húztam az ujjam arcán. Szerettem volna tudni, nyitva van-e a szeme - ugyan majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy nem. Ahogy ott ültem az ágyán, finoman fölé hajolva, hirtelen tudatosult bennem, hogy nemsokára el kell mennem. Hogy eltelt két nap, az osztálytársaim már régen hazaértek az iskolából, valószínűleg a gép előtt ülnek, a barátaikkal beszélnek, vagy a tavaszi szünet megnyitása gyanánt épp öltözködnek, hiszen nincs is jobb egy nyitó bulinál. Bóbitára gondoltam, meg Mirrmurra, hogy vajon mit csináltak ma, eszükbe jutottam-e?
Aztán rájöttem, hogy nem számít. Nem számít, mi történt otthon, a suliban vagy a világ akármelyik másik pontján, mert ma Árnyéknak szüksége volt rám, és igen, én ott voltam vele végig, fogtam a kezét, és amennyire tudtam, vigyáztam rá.
Rémesen furcsa volt reggel ötkor az ágyában fekve, a karját cirógatva hallgatni, ahogy arról beszél, mennyire nem akar Pestre menni. Megszakadt a szívem, amikor már felöltözve, indulásra készen az ágy közepén összegömbölyödött, és kínlódva azt mormolta "Bárcsak valaki közölné, hogy csak átverés volt, vagy valami felnőtté avatásos akármi. Árny, ez nem történt meg. Azt hitted? Hát nem. Ez semmi!" Fájt, hogy nem tudtam azt mondani neki, hogy "De hiszen így van" - vagy valami ehhez hasonló megnyugtatót. Helyette csak bután ültem mellette, és a tenyerembe fogtam az arcát, hogy megpuszilhassam.
Az autóút végeérhetetlennek tűnt, főleg mivel többször is megálltunk, lényegtelenebbnél lényegtelenebb okok miatt. Nem mintha bosszantott volna, egyszerűen csak éreztem, hogy Árny mennyire feszült. Mire a kórházhoz értünk vagy valóban kíváncsi voltam vagy Árnyék izgatottsága alattomosan bekúszott az ereimbe, mert már én sem bírtam magammal. Úgy éreztem, ha be kell lépnem oda, elájulok.
Mégsem történt semmi ilyesmi. Sőt. Azt hiszem, remekül viseltem a doktornőre várást, meg minden mást is. Emlékszem, mielőtt bementünk volna a betegesen fehér és rideg szobába, odasuttogtam Árnyéknak, hogy "Én nem ezer madarat hajtogatok majd neked, hanem ezer nyulat" - célozva ezzel a kedd éjszakai történetre, amit Árny mesélt nekem, miközben én szorosan mellé fészkeltem és az ujjait birizgáltam. Ő erre elmosolyodott és megpuszilt.
Egyébként a nap folyamán háromszor éreztem, hogy menten-de-rögtön elbőgöm magam. Először, amikor az a bizonyos Attila (aki Árnyéknak olyan szimpatikus, nekem meg már csak azért sem, amiről most lesz szó, szóval fujj) közölte velem, hogy neki csak Árnyra van szüksége. Éppen lépdeltünk be az ajtón, fogtuk egymás kezét, amikor megjelent Mr. Nagyonjófejvagyok, és engem kiküldött a ronda, narancssárga székekhez. Tudom, hogy így a helyes, meg ilyesmi, de annyira kétségbeestem, hogy mi lesz most.
Végül Árnyékot átküldte egy másik terembe (egy jó pont, egye fene), úgyhogy beülhettem hozzá. El sem moccantam mellőle, a kis, kényelmetlen székről, aminek még háttámlája sem volt, amíg le nem folyt az infúzió. Szóval, azt hiszem majdnem két órán keresztül csücsültem, és nem csináltam mást, csak Árnyékra koncentráltam. Minden gyógyításos gondolatomat bevetettem, a fejemben állandóan azt ismételgettem, mennyire szeretem, és agyon puszilgattam és simogattam a kezét. Azt hiszem, ebben az volt a legrosszabb, hogy nem vihettem haza. Hogy úgy kellett látnom, kimerülten és fáradtan, és hogy nem húzhattam ki a karjából a tűt, akármennyire fájt is neki.
Mire kész lett, egészen hozzászoktam az üléshez, azt hiszem, az sem okozott volna gondot, ha még este nyolckor is mellette kell virrasztanom. Ellenben Árny rettenetesen nézett ki, alig bírt kibotorkálni a kabátjainkhoz. Kényszerítenem kellett magam, hogy lassabban lépkedjek, egyszerűen mindent túl hamar és túl dinamikusan akartam csinálni. A harmadik, és egyben számomra legmeghatrozóbb és legfájdalmasabb pillanatunk az volt, amikor Árny a ronda, narancssárga széken ülve hányt. Az egyik kezében a székeknél is ocsmányabb ágytálat tartotta, a másikkal pedig a combomat karolta át. Úgy kapaszkodott belém, úgy remegett és annyira... Annyira fájt. Hülyén éreztem magam. Csak álltam mellette, a hátát simogattam, és... Puff. Mit tudtam volna még csinálni? De akartam valamit. Bármit, csak ne kelljen tétlenül ácsorognom.
Pár perc múlva aztán jobban lett. Onnantól a hazamenetel egyszerűen és gyorsan zajlott le. Útközben végig aludt, felkuporodott az ülésre, a fejét az ölembe hajtotta, és engedte, hogy egész úton a hátát cirógassam.
Szerettem volna mellé bújni, agyon puszilgatni és ölelni, de tudtam, hogy nem lehet. Legalább két percig mozdulatlanul ültem mellette, azon agyalva, legyek-e olyan bátor és önző, hogy megkérjem, amíg el nem megyek, forduljon felém. Végül megtettem.
Annyit simogattam az arcát, hogy kezdtem aggódni, az idegeire megyek már. Még bőven volt időm, úgyhogy lefoglaltam magam: öltözködni kezdtem, ugyanis tényleg nem akartam zavarni. Nem néztem rá, gépiesen tekertem a nyakam köré a sálam és gomboltam a kabátomat. Nem akartam látni, hogy alig van magánál. Vagy negyed órát tollászkodtam, de még így is maradt időm, hogy nyugodtan elköszönjek tőle.
Amikor azonban a táskámért indultam, képtelenül fájón belém marolt a hiánya - igen, már akkor -, úgyhogy azon nyomban pördültem is vissza, hogy egy utolsó, rettentő óvatos puszit leheljek az arcára.

2013. március 25., hétfő

Minden rendben

 
Néha elég egy nagy adag hóesés, egy nagyon puha csók, egy kesztyűs kéz, egy piros, szeplős arc, egy őszinte szeretlek, egy szívmelengető mosoly ahhoz, hogy a világ rendje végre helyre álljon. 
 
Annyira szeretlek.

2013. március 20., szerda

Semmi sem..

... olyan, amilyennek lennie kéne. Félek.
Javulj már, te hülye akármiség!

2013. március 17., vasárnap

Miért?

Miért olyan nehéz betartani a március utolsó pontját? Vagy véghez vinni? Vagy megtenni?
Miért olyan nehéz hinni, hogy a sok mocsok ellenére boldogok lehetünk, tényleg?
Valaki megátkozott.

2013. március 16., szombat

Napsugár az ujjam hegyén

A konyha egy tündér-világ volt, idegen bolygó a szürke hétköznapok és a horror-péntek után. Lehuppantam a konyhaasztal mellé, a tenyerembe fogtam a kavésbögrémet és csöndesen figyeltem a napfényben fürdő függönyöket, a sárga falat, az élettel teli reggelt, és igyekeztem kizárni a tudatomból minden negatív dolgot. Mostanában annyi minden van a fejemben, olyan sok fájdalmas vagy érthetetlen, megfoghatatlan fogalom, hogy képtelen vagyok élvezni bármit.
De akkor, ott, a kellemes reggelben végre megint az a boldog lány voltam, aki a jelenleginél még csak nem is kívánhatna többet. Ahogy ott ücsörögtem, eszembe jutott, hogy talán íratnék Árnynéknak. Olyan boldog voltam, egyszerűen hihetetlen késztetést éreztem, hogy az ő lelkébe is lopjak egy kis édeset. Így hát megnyitottam a fiatalság által oly jól ismert oldalt - a tumblrömet -, és pötyögni kezdtem neki.

"most ide fogok írni, mert ide még úgyse írtam neked.
nagyon szeretlek - wáó, micsoda szenzációs információ. micsoda váratlan fordulat!
jól vagyok. süt a nap. imádom a napot. kilenc órát aludtam. imádok aludni. szédelegve keltem, alig álltam a lábamon. nem tudom, miért. kávéztam. imádom a kávét.
ó. szeretlek. jobban, mint az elmúlt két percben.
tudod, tavaly voltak napok, amikor felkeltem és pont így éreztem magam: minden rendben volt, én voltam a rendes lány a rendes dolgaimmal, és tényleg abszolút oké volt a világ. ez most majdnem ugyanolyan, csak nincs benne hallucináció.
nem akarok elveszni. (...) nem a tökéletesség lesz az életem. a boldogság lesz az, de meg kell értened, hogy szeretnék bizonyítani is. rendben? csak azt kérem, hogy ha hazaérek, hagyj tanulni anélkül, hogy bűntudatot éreznék. csak meg akarok felelni, de nem túlzásba vinni.
te vagy az életem. te vagy a boldogságom. jó akarok lenni. tudom, hogy neked így is a legjobb vagyok, de jónak is akarom magam érezni. magamnak akarok bizonyítani és megfelelni. mert ha magamnak megfelelek, akkor már nem lesz kétségem afelől, hogy tökéletes vagyok számodra.
annyira szeretlek. annyira boldog vagyok, hogy visszakaptalak, és már így is, ez alatt a három hónap alatt is többet adtál, mint amennyit valaha elvettél tőlem. meggyógyítasz, árny. te is meggyógyítasz engem, és ezért mocskosul hálás vagyok.
shiveres a konyha. napos és világos és gyönyörű. imádom az ilyen reggeleket. imádom.
bárcsak itt lennél.
árny, azt hittem, nem fog menni. azt hittem, nem fogunk tudni élni egymással, mert mindketten mások lettünk - de jobb, mint valaha. jobb, mint bármikor máskor. nagyon szeretlek. nagyon.
köszönöm, hogy létezel."

2013. március 14., csütörtök

Róka-szerelem

Befészkeltem magam a puha paplan alá, magamra húztam a Vilmosnak nevezett plédet, egészen a fülemig bebugyoláltam magam vele. Hosszan felsóhajtottam és halkan Róki, szeretlek-et motyogtam, miközben a kis, vörös plüsst a mellkasomhoz szorítottam. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy a hétvégét Árnyék nélkül kell  töltenem és hogy valószínűleg minden baja van éppenséggel.
Erősen koncentráltam, lehunytam a szemem és kényszerítettem magam, hogy a nyáron jártassam az agyam. Az esetleges Balatonozáson, azon, ahogy felcipeljük a vonatra a bőröndjeinket vagy azon, ahogy a strandról hazasétálunk. A vizsgadarabomra gondoltam, amiben én játszom majd a főszerepet, meg arra, hogy Árnyék mennyire el lesz majd ragadtatva. Aztán eszembe jutott, hogy áprilisban színházba megyünk, hát azon kezdtem agyalni, vajon hanyadik óra után leszek elengedve? Árnyék aznap nálunk aludhat-e kivételesen és csak is akkor, rendhagyó módon? Velem fog-e öltözni, hogy megköthessem a nyakkendőjét vagy csak a Szolnokra vonatozásunk lesz közös? Mit szólnak majd hozzá a többiek? És ő mit szól majd hozzájuk? Hogyan fogom érezni magam mellette kicsípve, kicsit sem szokásos holmikban? Zavarban leszek? Tudok majd Szürkésen viselkedni, vagy a Scottie-s énem felülkerekedik rajtam?
Szerettem volna tudni, milyen lesz elkísérni az utolsó rémes-szerdára, a titkos-pocsék-napra, ami hónapok óta szenvedés (pontosan november óta, de már csak 28 nap, bizony). Félek és várom. Rémesen érzem magam, ha belegondolok, milyen állapotban lesz majd, összeszorul a szívem, ha bevillan egy-egy lehetséges kép. Nem akarom látni, hogy fáj neki, hogy rosszul van, hogy nem bír még a lábán sem állni - viszont eszméletlenül szeretném, hogy ott tartsunk végre. Már csak egyszer megy nélkülem és utána ott leszek.
Emlékszem, talán szilveszterkor kért meg, hogy menjek el vele az utolsóra, és akkor még nagyon távolinak tűnt az egész. Most pedig már itt van március közepe (ítéletidővel, hóval és rémhírekkel, wáó), nemsokára abbamarad ez a rémálom. Áprilistól pedig a boldogság legfelső foka vár rám.
Mire mindezt végig kattogtattam az agyamban, már aludtam. Öntudatlanul beleszagoltam Róki bundájába, magamba szívtam azt a poros, Árny-szoba illatú csodát, telítődtem a közös pillanataink emlékével. Iszonyúan szeretem, Rókit és Árnyékot is.
Most pedig következzék a hosszú hétvége. Valószínűleg nem leszek gépnél, de ki tudja, talán privátolok, majd meglátjuk.
Szép három napot minden kedves olvasómnak!

2013. március 11., hétfő

She loves you, yeah

 
3 hónapja boldogság!


2013. március 10., vasárnap

Te vagy a második bőröm

- Végre ez más lesz! Végre nem akarok belehalni abba, hogy megjött a busz. Nem kell az ablakra tapadva integetnem, aztán egész úton a könnyeimmel küszködnöm! - lelkendeztem a mellettem ülő, csíkos sapkás fiúnak, aki elnézően elmosolyodott, és megcirógatta az arcomat.
- Végre - bólintott.
- Biztos, hogy el akarsz jönni? - haraptam az ajkamba, és gyorsan zsebre dugtam a kezem, már csak azért is, hogy tevékenységemmel eltereljem a figyelmem és megelőzzem, hogy csalódottságom az arcomra üljön.
- Biztos - felelte Árnyék, és kivette az egyik kezem a zsebemből.
Összefontuk az ujjainkat, én pedig majd' megvesztem örömömben. Hihetetlenül izgatott voltam, életemben eddig talán kétszer utaztam vele egy  buszon, közösen, évekkel ezelőtt, amikor - bár a dolgok hasonlóan álltak köztünk - még minden nagyon más volt. Halvány emlékképet őriztem két napról a Mátrában, koránt sem olyan közel egymáshoz, mint mostanában. Akkoriban megszólalni is nehezemre esett, az iránta érzettek pedig inkább hasonlítottak rajongásra vagy idealizálásra, mint szerelemre (habár azt hiszem, ezekből sosem növök ki teljesen, ugyanis a megszállottságom abszolút kellékei).
Volt még egy foszlány, a nyolcadikos kirándulásomról Budapestre a Múzeumok éjszakája rendezvény keretein belül. Akkor magammal rángattam. Alig emlékszem belőle valamire, azt hiszem azért, mert rosszul végződött és elmismásoltam az egészet, beleborítottam a pillanatokat egy papírdobozba és szépen betoltam az egyik csinos kis sarokba. Pedig ahogy belegondolok, szép éjszaka volt, több helyen is voltunk, nevettünk is, és mindezt együtt, de akkor még valahogy semmi sem ment ekkora csodaszámba, mint manapság.
Elmélkedésemből egy igencsak aranyos megjegyzése riasztott fel.
- Szépek a szempilláid. Nagyon édesek - mormolta Árny, miközben megszorította a kezem.
Elnevettem magam, főleg mivel abban a pillanatban mindennek éreztem magam, csak szépnek nem - és tompán éreztem, hogy halvány pírba borul az arcom.
- Édesek? Hogyan lehet édes valaki szempillája? - a vigyorgástól alig tudtam kimondani a szavakat.
- Nem tudom - vont vállat Árny. - Úgy, ahogy a tiéd.
Ennyiben maradtunk, amíg meg nem jött a busz és el nem helyezkedtünk - szokásommal ellentétben - valahol elöl.
- Ezt nekem adhatod - mutattam a buszjegyre, ami "két diák"-ot takart, 720 forintért vesztegették, rajta az ominózus dátummal.
- Felbecsülhetetlen érték - konstatálta Árnyék helyettem.
Egyetértően bólintottam, óvatosan összehajtogattam a kincset és a táskámba rejtettem. Mennyire fogom imádni, amikor majd újranézegetem az elrakott buszjegyeket! Befészkeltem magam Árny mellé, összekulcsoltam az övéivel az ujjaimat, és a busz elindult. Nem volt fájdalom, nem volt nyugtalanság, csak kábító meleg és szerelem.
Tökéletes lezárása a tökéletes huszonnégy órámnak, amit együtt töltöttünk és megfűszereztünk egy kis városnézéssel (pattogatott kukorica szerzés gyanánt), szeretgetős szerelmeskedéses éjszakával, nevetéssel, játékkal, filmnézéssel (A tökéletes trükk, wáó), sírással, nyugtatgatással, közös reggeliebéddel, plüss róka adással-kapással (Rókinak hívják és szerelmes vagyok belé), meg sok sok sok sok szeretetes szerelemmel.
A boldogság legfelső foka.

2013. március 9., szombat

Már esik is kint, vesd le az inged

A párnámba fúrt arccal, kómásan feküdtem az ágyamban, teljesen belesüppedve a péntek délután emlékébe. Vágyakozva nyújtóztam egyet, majd magamhoz öleltem Árnyék ingét és nagyot sóhajtva lehunytam a szemem. Olyan tisztán láttam a tegnapot, hogy szinte már tapintani tudtam. Mormogva az oldalamra fordultam, koncentráltam, összpontosítottam, hogy képes legyek minden fontos pillanatot visszaidézni.
... Árnyék ismerős alakja tűnt fel a túloldalon. Nyugodtan lépdelt felém, a lába elé meredt, nem nézett rám. Összeszorult a szívem, amikor megláttam. Nem akartam megint vitázni vagy morogni, úgyhogy nyeltem egyet és azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném az időt. Lopva a kezére pillantottam. Első ránézésre úgy tűnt, a tőlem kapott sálat szorongatja, csak amikor jobban megnéztem, akkor  jöttem rá, hogy tulajdonképpen rózsa van nála. Zavartan körbepillogtam, rettentően éreztem magam - és közben iszonyú hálás voltam, hogy a naaagy nőnapról nem feledkezett meg, amikor nyakam tettem volna rá, hogy nem fog eszébe jutni.

... Az állomástól nem messze sétáltunk, amikor Árnyék egyszer csak felém fordult és megcsókolt. Nem lett volna ebben talán semmi különös, ha nem morcoskodtuk volna végig az egész hetet és nem vágytam volna rettenetesen arra, hogy megszeretgessen. Olyan hevesen csókoltam vissza, hogy levegőt sem kaptam nagy elborultságomban. A nyakába kapaszkodva húztam magamhoz még közelebb, miközben ő óvatosan a járda mellett húzódó betonkerítés felé araszolt velem. Gyengéden a falnak döntött, aztán hozzám préselődött. Úgy éreztem, menten elájulok.

... Az utcasarkon elkapott minket az eső. Akkor már kabát nélkül sétáltunk, egymás kezét fogva - a vállunk összeért -, és nevetve-bolondozva beszélgettünk. Arra gondoltam, hogy a kedvemért, mindenféle kérés nélküle elolvasta a kedvenc könyvem, és hogy ez milyen édes dolog tőle. Feldobott, hogy mostantól ha utalok rá, érteni fogja, sőt, lényem egy igen jelentős része világos lesz számára. Végre! Hiányzott, hogy - mint Farkassal - tudjak apró, a könyvvel kapcsolatos mondatokat vagy megjegyzéseket elejteni.
Hosszú idő óta először áztam bőrig. A hajam csupa víz lett, a pulcsim és a nadrágom szintén, de nem fáztam, csak nevettem. Aztán ott, az utcasarkon megálltunk Árnyékkal, és ahelyett, hogy hazatrappltunk volna, mi átöleltük egymást. A két bolond ott állt az esőben és csókolózott. Életem egyik legromantikusabb pillanata volt, esküszöm. Nem volt benne semmi eröltetett, nem úgy mint Abirral, akivel direkt az esőben álltunk és futottunk, és akivel hónapokig ilyesmire vártunk. Ez csak jött, pár nappal azután, hogy a személyesebb blogomba leírtam, nyáron meg akarok ázni Árnnyal, csak úgy, valamikor. Mesés volt!

... Engedtem, hogy a hajamba túrjon, engedelmesen ültem és figyeltem, hogyan ügyköd körülöttem, miközben a nővérem a szekrényében pakolt.
- Látod? - vigyorogtam - A te barátod két tábla milkát ad neked, az én Árnyam megszárítja a hajam!
- Látom - fordult hátra a nővérem -, nagyon édi.
Erre már nem feleltem semmit, csak bámultam az én édes szerelmemre, aki türelmesen szárítgatta mellettem álldogálva vizes tincseimet. A szívem ki akart szakadni a helyéről boldogságában.
Létezik ilyen?

2013. március 6., szerda

A tavasz ébredése

Megbűvölten álltam a kerítés mellett nyújtózkodó bokor előtt, a tekintetem a sötétzöld, még igencsak csupa sz ágakra tapadt. Hosszan bámultam a kis, törékeny tavasz-jeleket, az apró, rózsaszín pamacsnak tűnő szirmokat. A virágok még nem nyíltak ki teljesen, de az enyhe, kora reggeli napfény megvilágította őket, körbekeretezte a csodákat, és ettől az egész úgy nézett ki, mintha egy tündér hagyta volna ujja nyomát a növényen. Olyan mesésen éreztem magam tőlük! Gyorsan előkaptam a mobilom, hogy megörökíthessem a tavasz első gyönyörűségeit - rendszerint ezt teszem minden évben, egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani ilyenkor az örömöm és lelkesedésem.
Szokatlan nyugodtság bugyborékolt az ereimben, az arcomra pedig a jól ismert itt-a-tavasz-mosolyom szökött. Eltűnt a pár napja kínzó feszültség, lebegtem, a levegőt szagoltam és arra gondoltam, hogy talán délután jobban leszek lelkileg és elmesélem Árnynak az egészet. (Mégsem tettem, mert a délelőttök mérgezőek, én is az vagyok, meg minden az tud lenni, ha az embernek olyanja van.)
Őrültül szeretem az évnek ezen szakát, ilyenkor minden a boldogság reményét hordozza magában. Valami új kezdődik el, valami könnyű és puha, csillogó és fényes. Imádom ezt, a reggeli könnyedebb levegőt, a fagyos bőrömről olvadó jégcseppek ívét a cipőm orrán, a lelkem szárnyalását.
Alig várom, hogy nyár legyen!

2013. március 5., kedd

Anna Karenina

Április 11. csütörtök
Veled.

2013. március 3., vasárnap

Lényem új alakját bensőmben rejtem, mióta melleted fekszem

Az előttem fekvő szeplős fiúra meredtem, és legszívesebben felképeltem volna a legutolsó mondatáért. Meg a pár órával előbbiért. Istentelenül haragudtam rá, amiért azt hiszi, nem elég jó nekem, vagy hogy egyáltalán képes lennék normális életet élni nélküle. Hosszan felsóhajtottam és engedtem, hogy megfogja a csuklóm és az arcára simítsa tenyeremet. Csendesen fortyogtam a dühtől mellette, de elég biztos voltam benne, hogy nem árul el a tekintetem.
- Mondj valamit! - kért, bár nem hiszem, hogy tisztában lett volna vele, mennyire hülyén érzem magam.
- Mit? Nem tudok semmit - szögeztem le.
Lehunytam a szemem. Ha szomorú vagy durcás vagyok, mindig szeretnék elaludni. Olyankor jó belebugyolálni magam abba a ködös akármibe - ezért is feküdtem le tegnap olyan korán, egyáltalán semmi kedvem nem volt a mormogásomhoz, úgyhogy inkább aludtam. Erősen koncentráltam, hogy ébren maradjak. Nem akartam ránézni, nem akartam, hogy azt higgye, rendben van, amit gondol: hogy nem elég jó nekem, meg hogy túl nagy falat lenne, ha azon a napon, az utolsón vele mennék a kórházba. De el sem akartam fordulni, mert nem akartam, hogy azt gondolja, mérges vagyok.
Nem is voltam, inkább csak bántott, hogy ennyire nem bízik magában meg bennem, vagy nem is tudom. Végül valami bénácska megoldást választottam, ugyan az arcom elfordítottam és a szobám halványlila falát fixíroztam, a tenyerem nem húztam el az arcáról. Feküdtünk így, mozdulatlanul egy darabig, amíg fel nem tápászkodott mellőlem, és nem kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek.
- Naaaa, mit csinálsz?! - hápogtam, és nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne nevessem el magam.
- Csak ne lökj el - közölte, és a nyakamba fúrta az orrát. - Soha többé ne lökj el, Szürke, mert azt nem élem túl. Nem akarok nélküled lenni. Szeretek.
- Én is szeretlek - suttogtam neki, az érzelmeimtől remegő hangon.
Bárcsak többre lennék képes ilyenkor! De a szavak semmit sem érnek, ha kimondom őket. Gyűlölök erről beszélni. Egyszerűen minden vágyam, hogy kiteregethessem a mellkasomban kavargó érzelemlepkéket. A szárnyukra van festve minden, ami számít. Bárcsak képeslapokká tudnám nyeszetelni a gondolataimat és el tudnám postázni Árnyék fejébe az összeset. Szeretném neki címezni az összes előtte-utána dolgomat, hogy lássa, mennyivel jobb minden most, hogy itt van, mint mikor nélküle kellett élnem.
Szeretném, ha igazán tudná, mit érzek, de őszintén szólva a szavaimmal és a tetteimmel még csak meg sem közelítem a valóságot. Pedig ő teszi ki a napjaim összes másodpercét, ő mindennek a mértéke, és ez nem fog változni, nem, ez soha sem. Akkor sem lenne másként, ha újra bántani akarna. Én megengedem, hogy belém harapjon - ahányszor csak jól esik neki -, és csak egyet kérek: hogy ne menjen el.
Nélküle megint nem lenne értelme semminek.
Nélküle megint bezombulnék.
Mert igen. Így van ez. Az egyetlen igazság, amit a Twilight írónője csodásan megfogott, az a mérhetetlen fájdalom és üresség, amit akkor érzel, ha az életed egyetlen valódi alakja, az, akiért önmagad is feláldoznád, elmegy. Én nem hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Hogy fájhat valami ennyire, vagy tarthat valami örökké. De ez örök és megmásíthatatlan, visszavonhatatlan és felejthetetlen.
Ő az enyém. Én az övé.
És ezen már semmi sem változtathat.

2013. március 1., péntek

Hello ♥

1. Rendet tenni magam körül. (Félig) ✓
2. Tanulni. ✓
3. Eleget pihenni.
4. Árnyékkal verset olvasni. ✓
5. Árnyékkal spagettit főzni.
6. Kaposvárra menni. ✓
7. Pénzt gyűjteni. ✓
8. Kávézóba menni Mirrmurrékkal.
9. Befejezni a félig kész tolltartót.
10. Anyagot venni a nyári szoknyámhoz.
11. Behangolni a gitáromat.
12. Árnyékkal gitározni.
13. Vörös és feketét olvasni. ✓
14. Elkezdeni írni.
15. Megcsinálni a magyaros versenyfeladatlapot.
16. Írni a novellapályázatra. Minden nap tornázni.
17. Odafigyelni magamra (is) és másokra (is).
18. Színes ceruzát, filctollat és ragasztót szerezni.
19. Punnany Massif koncentre menni Annáékkal.
20. Több igazi dolgot csinálni: festeni, rajzolni, fényképezni, írni, varrni. ✓
21. Boldognak lenni. ✓
22. Bízni. ✓
23. Visszafele számolni a napokat április 11-ig. ✓
24. Elhinni, hogy Árnyékkal mindez tényleg örökre szól és nem lesz másként már soha. ✓