2013. február 12., kedd

Veled álmodni könnyebb


Az asztalomnál ültem, az előttem elterülő fehér papírlapot cirógattam-hajtogattam. Madarat akartam varázsolni belőle Árnyéknak, aki az ágyamon feküdt, és valószínűleg engem bámult. A mobilján a Hiperkarma - Üres című szám szólt, miközben magamban dúdoltam a szívfájdító-de-nagyon-igaz sorokat, a lapocska csendesen zizegett ujjaim között, Árnyék lélegzetvétele pedig hangtalanná csillapult.
Meglepődtem, nem is kicsit, amikor hirtelen az ölelő karoktól moccanni sem tudtam. Éreztem, ahogy az ölembe boruló fiú reszket, és akkor már tudtam. Tudtam, hogy van valami baja, és majd' beledöglöttem, hogy képtelen vagyok elmúlasztani. Csendesen feléfordultam és a tenyerembe vettem az arcát. Szokásához híven kerülte a pillantásom, de az apró, fényes kis könnycseppek elárulták. Régen láttam már ilyen kétségbeesettnek, utoljára talán szilveszter éjjel, amikor a vállamba fúrt arccal zokogta el, hogy egyszerűen csak minden pillanatban velem szeretne lenni.
Az a mondat járt a fejemben, hogy Bárcsak soha ne kaptam volna vissza, ha ennek ez az ára. És tényleg, ezerszer inkább a hiánya, meg a régi dolgaink, mint ez, hogy így kelljen látnom. Holnap megint elmegy Pestre, megint nem beszélünk. Talán este felhívom, de persze az nem ugyanaz. De már csak ötször. És az ötödiken mellette leszek, legalábbis terveim szerint. El nem engedem a kezét, egy pillanatra sem.