2013. február 2., szombat

Semmi volnék nélküled

A busz lomhán fékezett a padka mellett, kerekeinek ívét elnyelte az aszfalton elterülő pocsolya-óceán. Szórakozottan bámultam körbe, kerestem a felszállni óhajtó embereket, de csak mi voltunk ott, Árny meg én - senki sem akarta igénybe venni a meleg üléseket rajtam kívül.  Nyugtalanul körbepillantottam még egyszer, hátha mégis előkerül valahonnan néhány ember és akkor lesz időm rendesen elköszönni Árnytól, miközben a szemem sarkából láttam, hogy a busz csak áll ott, előttünk.
- Itt fog hagyni. Más nem megy, csak te - világosított fel Árnyék, miközben incselkedve magához húzott.
Lábujjhegyre álltam, hogy át tudjam karolni a nyakát. Nem akartam elengedni, csak belefúrtam az arcom a vállába, és az illatára koncentráltam. Csak ölelni szerettem volna, még és még és még, aztán megcsókolni, kézen fogni és visszabattyogni vele a szobájába.
- Menj már! - tolt arrébb aztán gyengéden mosolyogva, miután ráébredt, hogy nem vagyok hajlandó elengedni, de én nem hagytam magam, újra lábujjhegyre álltam és megpusziltam az arcát. Ez az, ami nélkül nem tudok elbúcsúzni tőle, mert ez az egyetlen mozdulatom, amiről tudom, hogy csöpög belőle a szeretet. Egyébként is, valahogy a lelkemnek is kell, imádom a szeplőit, imádom az arcát, imádom megpuszilni.
Nevetve elhárította az újabb puszi kísérletem - akkor már nyitva volt a busz ajtaja, jobb lett volna sietni -, de csak azért, hogy aztán visszahúzhasson egy pillanatra, és megcsókolhasson. Belemosolyogtam a csókjába, mert igencsak mókás helyzet, amikor mindketten tudjuk, hogy menni kell, mégsem engedjük a másikat megmoccanni. Egyéb iránt kicsit furcsán bizsergett a bőröm az idegen és méricskélő, türelmetlen pillantásoktól: a sofőr minket figyelt, valószínűleg magában káromkodott, hogy ejnye, meddig tart ez még? - csak megeshet, hogy kevésbé fogalmazott finoman.
Kelletlenül, de határozottan megindultam a busz felé. Nem néztem vissza, csak engedtem, hogy az összekulcsolt ujjaink szétcsússzanak. Sosem merek hátra fordulni ilyenkor, félek, hogy meggondolnám magam és ott maradnék. Félek, hogy nem lenne elég erőm hazabuszozni, vagy ilyesmi. Mindig megfordul a fejemben, hogy most talán rá kéne néznem, még egyszer utoljára, de ennek csak rossz vége lehetne (vagy túl jó).
Úgyhogy, miután megvettem a jegyet, hátratrappoltam az utolsó sorhoz, és a megálló felöli oldalon lecsüccsentem. Alig maradt időm, hogy Árnynak integessek, ahogy letöröltem a párától nedves ablakot, már indult is a busz, lomhán és lassan. Csak egy ügyetlen kis intésre jutott idő, aztán eltűnt a szemem elől. Két perc marcangoló fájdalom után befészkelte magát a bordáim közé valami eszméletlen nyugodtság. Nagyot sóhajtottam és gyorsan levetkőztem, csak a sálam hagytam magamon, mert annak valahogy Árny-illata lett. Aztán fáradtan hátra dőltem, és amikor a The Honey Trees száma felcsendült a fülemben, csak egyetlen dologra tudtam gondolni - egyre, ami megmosolyogtatott, kitöltötte minden üres részemet és olyan boldoggá tett, amilyen egyébként sosem vagyok:
Ezt a napot is vele töltöttem.