2013. február 6., szerda

Mosolyogj szerdán

- Olyan pici vagyok! - nyüszítettem Árnynak, miközben szégyellősen a mellkasához nyomtam az arcomat.
- Nem is. Én vagyok túl magas - ellenkezett, de éreztem, hogy jól szórakozik a műsoromon. Hideg ujjaival az arcom cirógatta, én pedig csendesen élvezkedtem. Nem akartam megmoccanni, de aztán eszmbe jutott valami.
Összhúzott szemekkel sandítottam fel rá, de csak egy pillanatra néztem a szemébe. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, önkéntelenül is belemosolyogtam a mondókámba.
- Mert mégis hány centi vagy?
- Száznyolcvan körül.

Morcosan felsóhajtottam és értetlenül, már-már hitetlenkedve húztam el a szám. Igazságtalanság, hogy mindenki képes nagyra nőni, csak én nem.
- De ne törődje vele, Szürke. Mármint - magyarázta, miközben a lélegzete a fülemet súrolta, minek hatására nyugtalan topogásom pillanatról pillanatra csillapodott - én csak azt mondom, hogy így iszonyú édes vagy. Nem mintha tíz centivel magasabban nem lennél, de így is az vagy, nagyon.
Elégedetten elmosolyodtam. Nem néztem rá, még mindig nem, csak óvatosan kicipzáraztam a kabátját, hogy a pulcsijja kis háromszögének illatát magamba tudjam szívni. Amikor megtelt a tüdöm azzal a mindent felülíró illattal, végre megszólaltam.
- Hm, rendben. Akkor, nem is tudom. Talán kis széket kéne magammal hordanom. Zsebszéket, mondjuk - javasoltam rendkívül szellemesen, aztán lábujjhegyre álltam és gyorsan megpusziltam az arcát, miközben a zsebszékes ötletemen nevetgéltem magamban.
- Igazán nem kell az a szék. Én szívesen lehajolok hozzád - mondta, és valóban, már éreztem is az ajkát a bőrömön. Megborzongtam, majd átöleltem a nyakát és közelebb húztam magamhoz.
- Hát - hebegtem, mikor végre levegőhöz jutottam - ez igazán megnyugtató.