2013. február 7., csütörtök

Megszököm előled - hozzád

Alig tudtam visszafogni a nevetésem, amikor az utcán sétálva, Árnyék kezét fogva elhangzott a mondat:
- Talán holnap nem kéne találkoznunk. Már úgy értem, én imádok veled lenni, de talán pihennem kéne, vagy ilyesmi.Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a feltörni készülő nevetésrohamom, meg azt a szokásos, érdekes érzést, ha a nemtalálkozásunkról van szó.
- Semmi gond. Úgy értem, rendben van, ha nem találkozunk - feleltem, miközben a betont bámultam.
- Biztos? - kérdezte Árny gyanakvón.
- Persze - vágtam rá, bár a hangomba vegyülő furcsaság még nekem is feltűnt. Vagy csak nekem tűnt fel?
Az az igazság, hogy valószínűleg nagyon is probléma lett volna - de minimum szörnyen rosszul esett volna, maga a tudat -, hogy helyettem inkább otthon marad, ha csak hazafelé, a buszon ülve nem találtam volna ki életem eddigi legfantasztikusabb meglepetését.
Már arra sem emlékszem, hogyan született az ötlet. A fejem ködös volt a sok leckétől és eseménytől. Egyik pillanatban még Mirrmurr meg a történelem óra zakatolt a az agyamban, aztán hirtelen befészkelte magát a tudatomba valami eszelősen briliáns ötlet. Izgatottan mocorogtam az ülésen, és csak igen fárasztó koncentrációs munkával tudtam megakadályozni, hogy úgy vigyorogjak, mint egy őrült - megjegyzem, így is elszökött néhány falhoz láncolt mosolyfoszlány, és alattomosan felpattant az arcomra, hogy elfoglalja az őt (talán meg sem illető) helyet.
Elképzeltem, mennyire örülnék neki, ha meglephetném Árnyékot. Akkor még nem volt terv, nem volt pontos semmi, csak az ötlet tűnt kihagyhatatlannak. Láttam magam előtt, ahogy ott áll a kapuban, kissé értetlen, láttam a váratlan találkozástól és a boldogságtól eltorzult arcát, a sötét, csillogó szemét - és uramisten, akartam! Annyira meg akartam lepni! Egész úton ezen kattogtam, s mire leszálltam a vonatról, már egy félig kész, igencsak frappáns - de itt-ott még nagyon ködös - terv volt birtokomban.
Este aztán, miután már régen elköszöntem Árnytól, becsuktam magam mögött a szobám ajtaját és megtanultam a biológiát is, behívtam magamhoz a nővéremet, hogy segítsen kieszelni valami még ennél is fantasztikusabbat.
- Na? Ötlet? Beszélhetnél vele facebookon közben.
- Hm. Szívesen segítek - mosolygott rám cinkosan, és már éreztem is a levegőben az izgalmát.
Hevesen gesztikulálva kezdtem bele a dolog ecsetelésébe, a mondataim bukdácsoltak, a szavaim keresztül estek egymáson, sehogy sem tudtam összeszedetten elmondani, amit akartam - de nem is kellett, így is megértette, amit kell.
- Szóval, így lenne - fejeztem be. - Én megírom neked, hogy mit kell neki mondanod, amikor hazaérsz, őőő, vagyis én érek haza, na persze, a dráma próbáról, ami ugye még csak nem is lesz. Addigra én már a buszon ülök. Aztán nyolc körül írsz neki. Beállítottam a blogomon, meg fog jelenni ott egy bejegyzés nyolc óra tizennégykor. Te megmondod, hogy írtál, mármint ugye én írtam, és elolvassa, aztán felhívsz, hogy elolvasta, én meg felhívom, hogy a kapuban állok - hadartam, miközben izgatottságomban majd' leestem a székről.
- Rendben, rendben. Csak nyugi! - mosolygott rám sziporkázóan. - Én segítek.
- Úristen, örök hálám! - ugrottam fel, hogy össze-vissza ölelgethessem.