2013. február 8., péntek

Meglepetéééés!

Idegesen köröztem a sötétben a ház előtt, miközben percenként megnéztem, mennyi az idő. Sehogy sem akart eljönni a 20:14. A leheletem párája összekavarodott az izgatott mosolyom felhőjével és tekeregve felkúszott a csillagok közé. Reszketve számoltam a másodperceket, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem magam. Nem hívhattam fel. Nem szólhattam neki. Elrontottam volna. Pedig rémesen kínzott a tudat, hogy ő ott ül bent a szobájában, én pedig ott állok a kapuban, olyan közel hozzá, mégsem rohanhattam csak úgy be az ajtón.
Ki-kikukulcsáltam az utcára, nem-e jár véletlen arra valami vérmes és vad kutya, aki majd nekem ugrik és letépi a fejem - nos, kutya az nem jött, helyette egy autó fényszórója világított bele a szemembe. Gyorsan hátrasasszéztam kettőt, hogy a szomszéd ház eltakarjon. Nem akartam, hogy bárki lásson. Úgy álltam, hogy háttal legyek az útnak, maximumra nyomtam a mobilomon a zene hangerejét és erősen koncentráltam rá, hogy ne nézzek fel. De azért fél szemmel mégis érzékeltem, hogy az autó valahogy nem akar tovább menni, utánam pár méterrel megáll és tompán dudál a sofőr. Értetlenül megpördültem, de még mindig reménykedtem benne, hogy nem vettek észre.
- Helló - üdvözölt az autóból kiszálló srác, miközben hallottam, hogy a ház ajtaja szintén nyílik.
Árnyék apja tartott a kapu felé. Kétségbeesetten próbáltam eldönteni, megvárjam-e, hogy a nővérem telefonáljon és csak pár perccel később topogjak be a házba, vagy esetleg felhívjam magamra a figyelmet. Elég messze álltam ahhoz, hogy lényegtelenné váljak a - mint megtudtam - gyros átvétele során, úgyhogy tulajdonképp csendben is maradhattam volna.
Amikor elköszöntek egymástól, én mégis meggondoltam magam, bátortalanul és bizonytalanul léptem kettőt a kapu felé.
- Csókolom - nyávintottam, mert az már tényleg inkább valami kiscicabeszédnek tűnt, mint egy rendes és okos, tizenhét éves lány köszönésének. Nem tehetek róla, irtóra zavarban vagyok ilyenkor.
- Ó, hát szia - fordult felém Árny apja, összeráncolt szemöldökkel. - Meg sem ismertelek. Nahát, csak nem féltél bejönni?
- Nem -
hazudtam őzike hangon, pillanatnyi tétovázás után, miközben beslisszantam a kapun. - Egyébkééént, Árnyék nem tudja, hogy jövök, szóval...
Már az ajtóban álltunk, én hülyén toporogtam, ő pedig egyértelműen hülyének nézett.
- Áhá - szúrta közbe. - Nem jössz be?
- Ömm, de, de megyek.

Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, annyira bénán éreztem magam, de végül lecsillapítottam az aggodalmaim, végül is, elég nyilvánvaló, hogy nincs agyam.
A konyha világos volt és meleg. Ahogy beléptem, az anyukájával találtam szemben magam, meg azzal a szokásos, megfejthetetlen pillantásával. Csak akkor lágyult el a tekintete és mosolyodott el, amikor sikerült kiböknöm, hogy Árnyék semmit sem tud a magánszámomról.
- Akkor várj egy kicsit. Mindjárt bemehetsz - mondta, majd betette a mikroba a gyrost és Árnyék gyógyszereit a tálcára, egy kistányérra porciózta.
Szentségtelenül izgultam, a hasamban egy tonna lepke verdesett, és ismét hatalmába kerített az a kibírhatatlan türelmetlenség - egyre közelebb kerültem hozzá, de még mindig nem láthattam az arcát.
Végre kész lett a gyros, úgyhogy az anyukája a kezembe nyomta a tálcát, én pedig bátortalanul a szobája felé lépkedtem. Közre fogtak a szülei, az anyukája kinyitotta előttem az ajtót, az apukája pedig felkattintotta a lámpát (vagy fel volt kapcsolva?). Ahogy beléptem, megláttam őt. Egy egészen rövid pillanatig nem nézett felém, csak ült a székében és zenét hallgatott. Aztán a szeme az enyémbe fúródott, éreztem, hogy az arcom a kibírhatatlan lelkesedésem idióta vigyorba torzítja, a hangom meg egyáltalán nem találtam, úgyhogy csak annyit sikerült kiböknöm:
- Ehemm.
Elmaradt az áll-leesés. Árnyék csak nézett rám, olyan szemekkel, mint aki egyáltalán nincs képben. Bárgyún levette a fülest a fejéről, de a hitetlenkedő mosoly csak percekkel később kúszott fel az arcára, egészen addig üres volt és rettentő értetlen. Letettem a tálcát az ágyára, miközben ő valami olyasmit mondogatott, hogy Úristen! Neee! Úristen!, és, akár egy kislány, megpördültem saját tengelyem körül, miközben hangosan nevettem és tapsoltam.
- Nem is hiszem el. Jézusom! Szürke! - ölelt meg végre.
Annyira fantasztikus érzés volt ott állni vele szemben, édes istenem! Még sosem éreztem magam ennyire jónak.