2013. február 28., csütörtök

Önmagamnak lenni néha fáj

  
 

2013. február 25., hétfő

Szombati pillanatkép

- Süssünk sütit! - ajánlotta fel pajkosan a mellettem fekvő srác, miközben egy huncut mosoly kúszott az arcára.
- Ehem. Sütit? - húztam fel a szemöldököm, hogy leplezzem zavarom.
- Sütit. Tudod... Édeset, szerelmeset, nutellásat, vágyakozósat, karmolászósat, lihegőset... - fokozta Árnyék.
- Jó, jó, jó. Értem - szögeztem le, majd mély levegőt vettem. - Mikor? - kérdeztem ártatlanul, és egy bátortalan kézmozdulattal a fülem mögé tűrtem a hajam.
- Mondjuk most? - vetette fel Árnyék, és már hajolt is közel hozzám, hogy a nyakamba haraphasson.
Azt hiszem egyértelmű, hogy eszemben sem volt ellenkezni.

2013. február 24., vasárnap

Visszatértem!

Volt egy kis szünet. Kellett.
De most már minden minden nagyon rendben van. És valóban, egyre szebb lesz az egész.
Szeretlek, Árnyék!

2013. február 17., vasárnap

I need you

2013. február 12., kedd

Veled álmodni könnyebb


Az asztalomnál ültem, az előttem elterülő fehér papírlapot cirógattam-hajtogattam. Madarat akartam varázsolni belőle Árnyéknak, aki az ágyamon feküdt, és valószínűleg engem bámult. A mobilján a Hiperkarma - Üres című szám szólt, miközben magamban dúdoltam a szívfájdító-de-nagyon-igaz sorokat, a lapocska csendesen zizegett ujjaim között, Árnyék lélegzetvétele pedig hangtalanná csillapult.
Meglepődtem, nem is kicsit, amikor hirtelen az ölelő karoktól moccanni sem tudtam. Éreztem, ahogy az ölembe boruló fiú reszket, és akkor már tudtam. Tudtam, hogy van valami baja, és majd' beledöglöttem, hogy képtelen vagyok elmúlasztani. Csendesen feléfordultam és a tenyerembe vettem az arcát. Szokásához híven kerülte a pillantásom, de az apró, fényes kis könnycseppek elárulták. Régen láttam már ilyen kétségbeesettnek, utoljára talán szilveszter éjjel, amikor a vállamba fúrt arccal zokogta el, hogy egyszerűen csak minden pillanatban velem szeretne lenni.
Az a mondat járt a fejemben, hogy Bárcsak soha ne kaptam volna vissza, ha ennek ez az ára. És tényleg, ezerszer inkább a hiánya, meg a régi dolgaink, mint ez, hogy így kelljen látnom. Holnap megint elmegy Pestre, megint nem beszélünk. Talán este felhívom, de persze az nem ugyanaz. De már csak ötször. És az ötödiken mellette leszek, legalábbis terveim szerint. El nem engedem a kezét, egy pillanatra sem.

2013. február 11., hétfő

Csak ezt tudom hallgatni


2 hónapja boldogság!

2013. február 8., péntek

Meglepetéééés!

Idegesen köröztem a sötétben a ház előtt, miközben percenként megnéztem, mennyi az idő. Sehogy sem akart eljönni a 20:14. A leheletem párája összekavarodott az izgatott mosolyom felhőjével és tekeregve felkúszott a csillagok közé. Reszketve számoltam a másodperceket, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem magam. Nem hívhattam fel. Nem szólhattam neki. Elrontottam volna. Pedig rémesen kínzott a tudat, hogy ő ott ül bent a szobájában, én pedig ott állok a kapuban, olyan közel hozzá, mégsem rohanhattam csak úgy be az ajtón.
Ki-kikukulcsáltam az utcára, nem-e jár véletlen arra valami vérmes és vad kutya, aki majd nekem ugrik és letépi a fejem - nos, kutya az nem jött, helyette egy autó fényszórója világított bele a szemembe. Gyorsan hátrasasszéztam kettőt, hogy a szomszéd ház eltakarjon. Nem akartam, hogy bárki lásson. Úgy álltam, hogy háttal legyek az útnak, maximumra nyomtam a mobilomon a zene hangerejét és erősen koncentráltam rá, hogy ne nézzek fel. De azért fél szemmel mégis érzékeltem, hogy az autó valahogy nem akar tovább menni, utánam pár méterrel megáll és tompán dudál a sofőr. Értetlenül megpördültem, de még mindig reménykedtem benne, hogy nem vettek észre.
- Helló - üdvözölt az autóból kiszálló srác, miközben hallottam, hogy a ház ajtaja szintén nyílik.
Árnyék apja tartott a kapu felé. Kétségbeesetten próbáltam eldönteni, megvárjam-e, hogy a nővérem telefonáljon és csak pár perccel később topogjak be a házba, vagy esetleg felhívjam magamra a figyelmet. Elég messze álltam ahhoz, hogy lényegtelenné váljak a - mint megtudtam - gyros átvétele során, úgyhogy tulajdonképp csendben is maradhattam volna.
Amikor elköszöntek egymástól, én mégis meggondoltam magam, bátortalanul és bizonytalanul léptem kettőt a kapu felé.
- Csókolom - nyávintottam, mert az már tényleg inkább valami kiscicabeszédnek tűnt, mint egy rendes és okos, tizenhét éves lány köszönésének. Nem tehetek róla, irtóra zavarban vagyok ilyenkor.
- Ó, hát szia - fordult felém Árny apja, összeráncolt szemöldökkel. - Meg sem ismertelek. Nahát, csak nem féltél bejönni?
- Nem -
hazudtam őzike hangon, pillanatnyi tétovázás után, miközben beslisszantam a kapun. - Egyébkééént, Árnyék nem tudja, hogy jövök, szóval...
Már az ajtóban álltunk, én hülyén toporogtam, ő pedig egyértelműen hülyének nézett.
- Áhá - szúrta közbe. - Nem jössz be?
- Ömm, de, de megyek.

Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, annyira bénán éreztem magam, de végül lecsillapítottam az aggodalmaim, végül is, elég nyilvánvaló, hogy nincs agyam.
A konyha világos volt és meleg. Ahogy beléptem, az anyukájával találtam szemben magam, meg azzal a szokásos, megfejthetetlen pillantásával. Csak akkor lágyult el a tekintete és mosolyodott el, amikor sikerült kiböknöm, hogy Árnyék semmit sem tud a magánszámomról.
- Akkor várj egy kicsit. Mindjárt bemehetsz - mondta, majd betette a mikroba a gyrost és Árnyék gyógyszereit a tálcára, egy kistányérra porciózta.
Szentségtelenül izgultam, a hasamban egy tonna lepke verdesett, és ismét hatalmába kerített az a kibírhatatlan türelmetlenség - egyre közelebb kerültem hozzá, de még mindig nem láthattam az arcát.
Végre kész lett a gyros, úgyhogy az anyukája a kezembe nyomta a tálcát, én pedig bátortalanul a szobája felé lépkedtem. Közre fogtak a szülei, az anyukája kinyitotta előttem az ajtót, az apukája pedig felkattintotta a lámpát (vagy fel volt kapcsolva?). Ahogy beléptem, megláttam őt. Egy egészen rövid pillanatig nem nézett felém, csak ült a székében és zenét hallgatott. Aztán a szeme az enyémbe fúródott, éreztem, hogy az arcom a kibírhatatlan lelkesedésem idióta vigyorba torzítja, a hangom meg egyáltalán nem találtam, úgyhogy csak annyit sikerült kiböknöm:
- Ehemm.
Elmaradt az áll-leesés. Árnyék csak nézett rám, olyan szemekkel, mint aki egyáltalán nincs képben. Bárgyún levette a fülest a fejéről, de a hitetlenkedő mosoly csak percekkel később kúszott fel az arcára, egészen addig üres volt és rettentő értetlen. Letettem a tálcát az ágyára, miközben ő valami olyasmit mondogatott, hogy Úristen! Neee! Úristen!, és, akár egy kislány, megpördültem saját tengelyem körül, miközben hangosan nevettem és tapsoltam.
- Nem is hiszem el. Jézusom! Szürke! - ölelt meg végre.
Annyira fantasztikus érzés volt ott állni vele szemben, édes istenem! Még sosem éreztem magam ennyire jónak.

2013. február 7., csütörtök

Megszököm előled - hozzád

Alig tudtam visszafogni a nevetésem, amikor az utcán sétálva, Árnyék kezét fogva elhangzott a mondat:
- Talán holnap nem kéne találkoznunk. Már úgy értem, én imádok veled lenni, de talán pihennem kéne, vagy ilyesmi.Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a feltörni készülő nevetésrohamom, meg azt a szokásos, érdekes érzést, ha a nemtalálkozásunkról van szó.
- Semmi gond. Úgy értem, rendben van, ha nem találkozunk - feleltem, miközben a betont bámultam.
- Biztos? - kérdezte Árny gyanakvón.
- Persze - vágtam rá, bár a hangomba vegyülő furcsaság még nekem is feltűnt. Vagy csak nekem tűnt fel?
Az az igazság, hogy valószínűleg nagyon is probléma lett volna - de minimum szörnyen rosszul esett volna, maga a tudat -, hogy helyettem inkább otthon marad, ha csak hazafelé, a buszon ülve nem találtam volna ki életem eddigi legfantasztikusabb meglepetését.
Már arra sem emlékszem, hogyan született az ötlet. A fejem ködös volt a sok leckétől és eseménytől. Egyik pillanatban még Mirrmurr meg a történelem óra zakatolt a az agyamban, aztán hirtelen befészkelte magát a tudatomba valami eszelősen briliáns ötlet. Izgatottan mocorogtam az ülésen, és csak igen fárasztó koncentrációs munkával tudtam megakadályozni, hogy úgy vigyorogjak, mint egy őrült - megjegyzem, így is elszökött néhány falhoz láncolt mosolyfoszlány, és alattomosan felpattant az arcomra, hogy elfoglalja az őt (talán meg sem illető) helyet.
Elképzeltem, mennyire örülnék neki, ha meglephetném Árnyékot. Akkor még nem volt terv, nem volt pontos semmi, csak az ötlet tűnt kihagyhatatlannak. Láttam magam előtt, ahogy ott áll a kapuban, kissé értetlen, láttam a váratlan találkozástól és a boldogságtól eltorzult arcát, a sötét, csillogó szemét - és uramisten, akartam! Annyira meg akartam lepni! Egész úton ezen kattogtam, s mire leszálltam a vonatról, már egy félig kész, igencsak frappáns - de itt-ott még nagyon ködös - terv volt birtokomban.
Este aztán, miután már régen elköszöntem Árnytól, becsuktam magam mögött a szobám ajtaját és megtanultam a biológiát is, behívtam magamhoz a nővéremet, hogy segítsen kieszelni valami még ennél is fantasztikusabbat.
- Na? Ötlet? Beszélhetnél vele facebookon közben.
- Hm. Szívesen segítek - mosolygott rám cinkosan, és már éreztem is a levegőben az izgalmát.
Hevesen gesztikulálva kezdtem bele a dolog ecsetelésébe, a mondataim bukdácsoltak, a szavaim keresztül estek egymáson, sehogy sem tudtam összeszedetten elmondani, amit akartam - de nem is kellett, így is megértette, amit kell.
- Szóval, így lenne - fejeztem be. - Én megírom neked, hogy mit kell neki mondanod, amikor hazaérsz, őőő, vagyis én érek haza, na persze, a dráma próbáról, ami ugye még csak nem is lesz. Addigra én már a buszon ülök. Aztán nyolc körül írsz neki. Beállítottam a blogomon, meg fog jelenni ott egy bejegyzés nyolc óra tizennégykor. Te megmondod, hogy írtál, mármint ugye én írtam, és elolvassa, aztán felhívsz, hogy elolvasta, én meg felhívom, hogy a kapuban állok - hadartam, miközben izgatottságomban majd' leestem a székről.
- Rendben, rendben. Csak nyugi! - mosolygott rám sziporkázóan. - Én segítek.
- Úristen, örök hálám! - ugrottam fel, hogy össze-vissza ölelgethessem.

2013. február 6., szerda

Mosolyogj szerdán

- Olyan pici vagyok! - nyüszítettem Árnynak, miközben szégyellősen a mellkasához nyomtam az arcomat.
- Nem is. Én vagyok túl magas - ellenkezett, de éreztem, hogy jól szórakozik a műsoromon. Hideg ujjaival az arcom cirógatta, én pedig csendesen élvezkedtem. Nem akartam megmoccanni, de aztán eszmbe jutott valami.
Összhúzott szemekkel sandítottam fel rá, de csak egy pillanatra néztem a szemébe. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, önkéntelenül is belemosolyogtam a mondókámba.
- Mert mégis hány centi vagy?
- Száznyolcvan körül.

Morcosan felsóhajtottam és értetlenül, már-már hitetlenkedve húztam el a szám. Igazságtalanság, hogy mindenki képes nagyra nőni, csak én nem.
- De ne törődje vele, Szürke. Mármint - magyarázta, miközben a lélegzete a fülemet súrolta, minek hatására nyugtalan topogásom pillanatról pillanatra csillapodott - én csak azt mondom, hogy így iszonyú édes vagy. Nem mintha tíz centivel magasabban nem lennél, de így is az vagy, nagyon.
Elégedetten elmosolyodtam. Nem néztem rá, még mindig nem, csak óvatosan kicipzáraztam a kabátját, hogy a pulcsijja kis háromszögének illatát magamba tudjam szívni. Amikor megtelt a tüdöm azzal a mindent felülíró illattal, végre megszólaltam.
- Hm, rendben. Akkor, nem is tudom. Talán kis széket kéne magammal hordanom. Zsebszéket, mondjuk - javasoltam rendkívül szellemesen, aztán lábujjhegyre álltam és gyorsan megpusziltam az arcát, miközben a zsebszékes ötletemen nevetgéltem magamban.
- Igazán nem kell az a szék. Én szívesen lehajolok hozzád - mondta, és valóban, már éreztem is az ajkát a bőrömön. Megborzongtam, majd átöleltem a nyakát és közelebb húztam magamhoz.
- Hát - hebegtem, mikor végre levegőhöz jutottam - ez igazán megnyugtató.

2013. február 5., kedd

Annyira szeretlek

Árnyék teljesen belebugyolált az ölelésébe. Nem néztem rá, miközben a szavakat kimondta, a válla mellett bámultam el, a hidegre és a hírdetőtáblákra összpontosítottam, bármire, ami nem az akkor és a most, mert nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ennyit jelentek, én, aki miatt beteg. Aztán a szavai mégis utat találtak a fejembe és hirtelenjében már semmi sem tűnt olyan vészesnek, mint pár órával azelőtt, az osztályteremben ülve, a mobilom kijelzőjére tapadva.
- Szürke. Nem azért szeretlek, mert akkor eljöttél hozzám. Azért szeretlek, mert fontos vagy. És tudnod kell, hogy nem kihisztizted a szeretetem, hanem kiérdemelted, már réges-rég, de ezt te is tudod. Te vagy a mindenem. Ha akarod, ha nem. És én nem akarok nélküled létezni többé.

2013. február 3., vasárnap

Minden dalszöveg, ami a fejemben volt, ugyanarra a szóra végződött: szerelem

"Magányom nem elég
Hogy életem szentre váltsam,
A világban semmi vagyok, s túl sok, hogysem eléd
Állhatnék, mint puszta dolog
Bölcs és sötét.

Akarom akartom s elérnék akaratomig
Útján a tettnek,
S ha valaki halk, a már-már tétova időben közelít,
Lehessek,
Aki eljut a tudáshoz,
vagy magányos.
Kibomolnék,
Ne hajtogassanak engem,
Mert magam hajtogatását tűrnöm maga az álság."

2013. február 2., szombat

Semmi volnék nélküled

A busz lomhán fékezett a padka mellett, kerekeinek ívét elnyelte az aszfalton elterülő pocsolya-óceán. Szórakozottan bámultam körbe, kerestem a felszállni óhajtó embereket, de csak mi voltunk ott, Árny meg én - senki sem akarta igénybe venni a meleg üléseket rajtam kívül.  Nyugtalanul körbepillantottam még egyszer, hátha mégis előkerül valahonnan néhány ember és akkor lesz időm rendesen elköszönni Árnytól, miközben a szemem sarkából láttam, hogy a busz csak áll ott, előttünk.
- Itt fog hagyni. Más nem megy, csak te - világosított fel Árnyék, miközben incselkedve magához húzott.
Lábujjhegyre álltam, hogy át tudjam karolni a nyakát. Nem akartam elengedni, csak belefúrtam az arcom a vállába, és az illatára koncentráltam. Csak ölelni szerettem volna, még és még és még, aztán megcsókolni, kézen fogni és visszabattyogni vele a szobájába.
- Menj már! - tolt arrébb aztán gyengéden mosolyogva, miután ráébredt, hogy nem vagyok hajlandó elengedni, de én nem hagytam magam, újra lábujjhegyre álltam és megpusziltam az arcát. Ez az, ami nélkül nem tudok elbúcsúzni tőle, mert ez az egyetlen mozdulatom, amiről tudom, hogy csöpög belőle a szeretet. Egyébként is, valahogy a lelkemnek is kell, imádom a szeplőit, imádom az arcát, imádom megpuszilni.
Nevetve elhárította az újabb puszi kísérletem - akkor már nyitva volt a busz ajtaja, jobb lett volna sietni -, de csak azért, hogy aztán visszahúzhasson egy pillanatra, és megcsókolhasson. Belemosolyogtam a csókjába, mert igencsak mókás helyzet, amikor mindketten tudjuk, hogy menni kell, mégsem engedjük a másikat megmoccanni. Egyéb iránt kicsit furcsán bizsergett a bőröm az idegen és méricskélő, türelmetlen pillantásoktól: a sofőr minket figyelt, valószínűleg magában káromkodott, hogy ejnye, meddig tart ez még? - csak megeshet, hogy kevésbé fogalmazott finoman.
Kelletlenül, de határozottan megindultam a busz felé. Nem néztem vissza, csak engedtem, hogy az összekulcsolt ujjaink szétcsússzanak. Sosem merek hátra fordulni ilyenkor, félek, hogy meggondolnám magam és ott maradnék. Félek, hogy nem lenne elég erőm hazabuszozni, vagy ilyesmi. Mindig megfordul a fejemben, hogy most talán rá kéne néznem, még egyszer utoljára, de ennek csak rossz vége lehetne (vagy túl jó).
Úgyhogy, miután megvettem a jegyet, hátratrappoltam az utolsó sorhoz, és a megálló felöli oldalon lecsüccsentem. Alig maradt időm, hogy Árnynak integessek, ahogy letöröltem a párától nedves ablakot, már indult is a busz, lomhán és lassan. Csak egy ügyetlen kis intésre jutott idő, aztán eltűnt a szemem elől. Két perc marcangoló fájdalom után befészkelte magát a bordáim közé valami eszméletlen nyugodtság. Nagyot sóhajtottam és gyorsan levetkőztem, csak a sálam hagytam magamon, mert annak valahogy Árny-illata lett. Aztán fáradtan hátra dőltem, és amikor a The Honey Trees száma felcsendült a fülemben, csak egyetlen dologra tudtam gondolni - egyre, ami megmosolyogtatott, kitöltötte minden üres részemet és olyan boldoggá tett, amilyen egyébként sosem vagyok:
Ezt a napot is vele töltöttem.

2013. február 1., péntek

Varázsolj el!