2013. január 29., kedd

Vérem nyoma

A kórházi ágyba süppedve bámultam a falat, miközben a bal karomba belefúródott a tű. V ártam, hogy felfordul a gyomrom, összezavarodnak a gondolataim, előre felkészültem lelkileg a rémes hányingerre vagy a menekülési-kényszerre. Azonban - a reggeli vérvételes incidenssel ellentétben - a várt tüneteim elmaradtak. Csak feküdtem ott, hagytam, hogy a vérem a kémcsőbe folydogáljon, és kényszerítettem magam, hogy ne nézzek a felém hajoló fiú arcába.
Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy olyan kétségbeesettnek lásson, amilyen vagyok ilyen helyzetekben. De nem kellett még a fogamat sem összeszorítanom, mert a jellegzetes rosszullét elmaradt. Nem volt más bennem, csak abszolút nyugalom. A bőre a bőrömön, a jelenléte a kis, sárga falak között. Már maga a tudat, hogy egy ennyire életszerű, nem hétköznapi, de mégis valós esemény részesei vagyunk - ketten - valahogy csodának tűnt. Elragadott a gondolat, hogy ez máskor is lehet így. Lehetünk én és ő, lehetünk mi, csak úgy, egy keddi délutánon, spontán vérvételen.
Miután végeztek a véremmel (velem nem, mert életben vagyok még, bizony), ketten maradtunk Árnyékkal a kis, egy ágyas szobában. Felült mellém az ágyra, én pedig az ölébe ejtettem a karom, míg ő rendületlenül szorította a vattát az apró pici tűszúrás helyére. Én szorosan mellé araszoltam, s hátamon fekve szemléltem hol a plafont, hol a nyitott ablakot. Aztán összekulcsoltam vele ujjaimat, és az idő további részében így beszélgettünk mindenféle semmiségekről.
Nem ez a legmegszokottabb közös pillanatunk, de örülök, hogy akkor ott volt velem. Nélküle bizonyosan kiborultam volna. Így pedig teljesült mindkettőnk kívánsága: ha nem is korán reggel, de délután mellettem volt, fogta a kezem, vigyázott rám. Ettől valahogy olyan fájdalmasan soknak éreztem magam. Vagy inkább őt, nem is tudom.