2013. január 24., csütörtök

Szóval te és én a jó időben a legjobb helyen voltunk

A szél az arcomba vágott, de nem foglalkoztam vele. A hideg a bőrömbe mart, de nem érdekelt. Nem láttam többet a mellettem álló lányt sem, az osztálytársamat, pedig egy pillanattal ezelőtt még lelkesen beszélgettünk szeretett magyartanárnőnkről, és persze nevettünk. De egy perccel ezelőtt még nem volt sehol a busz. Az a busz.
Az ő busza.
Ahogy megjelent a nagy, fehér jármű, már nem igazán tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy pár másodpercen belül a karjaiba vethetem magam. Feszülten  figyeltem, ahogy a busz hangtalanul fékez egyet a járda mellett, majd rándulva megáll. Az ajtók szuszogva kinyíltak - sssrrr -, aztán néhány sálas-sapkás-kabátos egyén szökdécselt le a lépcsőkön. Már majdnem aggódni kezdtem, amikor még a harmadik fickó után sem ő következett - nyugtalanul topogtam Dóri mellett. Az arcomra ráfagyasztotta a mosolyt a hideg, na meg a várakozás.
Aztán végre (végre!) megláttam a kabátját, meg a sapkáját, a sálját, a cipőjét, a fekete nadrágját - Árnyékot -, ahogy lelépdel a buszról. Céltudatosan jobbra - tehát felém - vette az irányt, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna rám. Talán látott a buszról, talán konstatálta, hogy mellettem áll valaki idegen, és ettől esetleg zavarba jött, vagy csak furcsán kezdte érezni magát. Megeshet hát, hogy ezért nem nézett felém, miközben az egyik oldalról a másik felé tartott. Nem tudom.
Megilletődötten és lükén mosolyogtam, amikor végre mellém ért. Engem kifejezetten frusztrált Dóri jelenléte - nem azért, mert nem szeretem, hanem csak mert úgy éreztem, van egy konkrét elképzelése arról, milyenek a szerelmetes bogárkák, és mi van, ha nem úgy képzeli, ahogy mi viselkedünk?
De aztán amikor Árnyék közelebb lépett és átölelt, elfelejtettem, hogy rosszul kéne éreznem magam bármi vagy bárki miatt is. Az arcomat a kabátjához nyomtam, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy minden boldogsága rám tapadjon, a véremben dübörögni kezdjen a felülmúlhatatlanság, és a szívem nyugodt és ütemes lüktetése triplájára gyorsuljon a bordáim között.
Hosszan álltunk egymással szemben, mit sem törődve a hátunk mögött várakozó lánnyal. (Vajon mire várt?) Hirtelen kibontakoztam a karjaiból, lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát. Ő elmosolyodott, én pedig átkaroltam a nyakát, hogy újabb puszit lehelhessek a bőrére. De mire közel hajoltam volna hozzá, felkapott, és megpördült velem. A nevetésem betöltötte az utcát, a boldogságom valószínűleg már valahol, valamelyik pontomon utat tört magának, és kicsorgott a betonra, csillámló, fényes kis katyvaszként. Ó, istentelenül boldog voltam!
Amikor újra biztos talajon álltam, ismét átöleltem az előttem kuncogó fiút, miközben még mindig szentségtelenül bután mosolyogtam.
- Hogy vagy? - kérdezte aztán, elnéző mosollyal, mintha csak egy ötéves kislány bohókás pillanatait venné szemügyre.
- Jól vagyok - mosolyogtam fel rá, és megigazítottam a sapkámat. - Te?
- Én is - felelte, majd engedte, hogy összekulcsoljam vele az ujjaimat.
- Menjünk - vezényeltem, aztán már fordultam is, hogy köszönjek el Dóritól.
A drága lélek illedelmesen, oldalra fordulva várakozott, amíg a két kelekótya egymásnak örvendezett. Megjegyeztem, hogy igazán rendes tőle, amiért nem lopta el a pillanatunkat, aztán ellépkedve előtte egy gyors "Szia, Dóri!"-biccentéssel köszöntem el tőle.
- Sziasztok! - hallottam még a hátam mögül, és magamban megjegyeztem, mennyire imádom én ezt a fejedelmi többest.