2013. január 9., szerda

Rilke

"Minduntalan, a szerelem tájképe mégoly ismerős,
S a templom kis udvara is panaszos nevével,
S a rettentő, titokzatos szakadék, ahol a többiek
Végzik: minduntalan mégis ketten kijárunk
A vén fák alá, leheverünk megint
A virágok közé, szemben az éggel."
Grace kapta ezt Samtől, titokban az az elbűvölő fiú - aki talán még most is a mindenség lenne a szememben, ha Árnyék vissza nem tért volna, és nem varázsolta volna már önmagában, a lényével meséssé az életem - a táskájába rejtette a cetlit, amire egy Rilke vers volt firkálva, mellé pedig egy "Ez Rilke. Bár én írtam volna." gondolatot biggyesztett. Annyira szép, és édes istenem, még mindig annyira szerelmes vagyok ebbe a könyvbe. Holnap teázni fogok és az ágyamra kucorodva, szerelmetesen vágyakozva ezt fogom olvasni, a legkedvesebb részeimet belőle, és igyekszem majd vizionálni Árnyékot, magam mellé. Vagy legalább pár percre elhinni, hogy a betű- és tintaillatú lapokon az én életemről olvasok.
(Hirtelen már csak 85 nap lett, az itt úgysem számít miért, mert senki nem tud semmit.)