2013. január 18., péntek

Pillecukros forrócsoki

A New York kávéház még Bóbita és Mirrmurr nélkül is magával ragadott. A lányok különböző okok miatt nem jöttek, így a héten másodjára maradtam egyed ül a vörös barátnőmmel. Délelőtt tartottam egy kicsit a dologtól, mert néha képtelen vagyok rá, hogy megszólaljak, valahogy mégis sikerült mély és igencsak tartalmas beszélgetésbe elegyednünk, miután elfogyasztottuk a megrendelt, forró és édes-édes-édes finomságunkat.
A narancssárga bőrülésbe süppedve, lázasan figyeltem minden mondatára, hogy aztán hevesen bólogatva egyet érthessek vele. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mi ketten ennyire egyszerűen megértjük egymást. Hosszú nevetésekkel telehímzett délután volt, ami belevésődött a fejembe, és az egyik legszebb téli emlékemmé lényegült.
Eszméletlenül jó volt tehát Anna mellett ülni, bámulni kifelé a városra, meg az össze-vissza embertömegre. Újra meg újra belemártani a kanalam a forrócsokiba, hogy mosolyogva a számba ügyetlenkedjem a színes pillecukrot. Átvágni a téren élénken lépkedve, hangosan fel-felnevetve, az arcomba csapó hideg szél, és havaseső ellenére. Buszra szállni, immár vörös rúzzsal, csapzottan, majd Annáéknál nagyjából felmelegedni. Almát rágcsálni, miközben ő összerakja a vízipipát, aztán addig szívni be a füstöt, amíg eléggé el nem szédülök ahhoz, hogy egy idétlen, rakoncátlan mosoly birtokba vegye arcomat. Sietve összekapni magunkat, aztán újra megbirkózni az immár hóeséssé fajult időjárással. A vonatra várva röhögőgörcsöt kapni, aztán egy nagy öleléssel elbúcsúzni. Hazabotorkálni, kezemben a nagy fatáblával, amire madarakat és villanydrótot festettek - meg egy millió angol szót. Bámulni bele az estébe, a megnyugtató csendbe.
Néhány örök képkocka, amire jövő ilyenkor szívesen emlékszem majd.
Köszönöm ezt a délutánt: a forrócsokizást, a pipázást, a poszterszerű plakát valamit, és a bizalmas beszélgetést, meg úgy összességében mindent.