2013. január 27., vasárnap

Ölelj át, hogy nehogy elszédülj

Hirtelen megint ötéves voltam, ügyetlen és lüke. Csodálattal bámultam rá, amikor felém nyújtotta a törölközőt, miközben erősen koncentráltam, hogy csak a szemébe nézzek, és ne piruljak el meztelenségünktől. Gyorsan magamra csavartam a meleg törölközőt, aztán óvatosan kiléptem a habos vízből, belekapaszkodva karjába. Végig futott a hátamon a hideg - fáztam.
- Gyere utánam - utasított Árnyék, aztán megindult, ki a konyha felé, miközben hátra nyújtotta az egyik karját. - Fogd meg a kezem, mert csúszik.
Engedelmesen az ujjaiba kapaszkodtam, aztán lábujjhegyen kilépdeltem a fürdőszobából, majd lekattintottam magam mögött a lámpát.
A szobája meleg vacoknak tűnt, ahogy beléptünk, de azért Árnyék még feljebb csavarta a fűtést, minek hatására a radiátor (az radiátor?) kattogva életre kelt, és pár perc múlva a levegő andalítóan forró lett. Az ágya mellett álltunk, mindketten törölközőben, és talán mindketten megilletődve egy kicsit a helyzet szokatlanságától. A hajamból csöpögött a víz, a bőröm csupa libabőr volt, annyira fáztam.
- Úristen, de hideg van! - hangoskodtam.
- Gyere ide - fordított maga felé Árnyék a derekamnál, aztán a magam köré tekert törölközőt lehúzta rólam és gyorsan - tetőtől talpig - megtörölgetett. Rémes zavaromban azt sem tudtam, hová nézzek, szórakozottan nevetgéltem. Árny nem foglalkozott velem, azt hiszem, egészen hozzászokott már, hogy szinte állandóan zavarban vagyok. Ügyesen megtörölgette a hajam, mire én újra felé fordultam, és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mennyire édes ez tőle. Még soha, senki nem mosta meg így a hajam, sőt, még soha, senki nem ért így hozzám, ilyen puhán és figyelmesen. Tényleg kislánynak éreztem magam, mosolygós, ábrándos picúrnak, aki odáig van mindenkiért, akitől csak egy csepp szeretetet kap.
Árnyék leültetett az asztala előtt álló székre, előkereste a hajszárítót, megfésült, majd olyan szakértelemmel kezdte szárítani a hajam, mintha mindig is ezt csinálta volna. Hirtelen elfogott az érzés, hogy olyan, mint mikor kicsiként uszodába jártam. A víztől épp ugyanolyan éhes lettem, a hajam pont így igazgatták a felnőttek, és a száraz ruha majdnem ennyire visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt, mint most. Arra gondoltam, hogy nyáron mindenképpen vele akarok lenni, annyit, mennyit csak tudok. Elképzeltem, hogy egy hetet vele töltök a Balatonon. Ha összpontosítottam, el tudtam hitetni magammal, hogy odakint minden forró és napos, hogy a jelen egy kilométerekkel arrébb álló házban játszódik le, hónapokkal később, mondjuk júliusban. Ábrándos mosoly ízét éreztem az ajkamon. Annyira szerettem volna, hogy a nyárban legyünk, amikor már semmi sincs, csak ő meg én! Csak Mi.
Amikor kész lettem, élvezkedtem még egy kicsit a jövő csábító lehetőségeiben: hogy minden nap részem lehet a közös fürdésben, sőt, együtt reggelizhetünk, készíthetek neki kakaót, cukkolhatjuk egymást, ellophatom az ingét és belebújhatok, az ő szappanjával mosakodhatok, esténként nyugodtan alhatunk, mert tudjuk, hogy napokat töltünk még együtt, reggel puszival ébreszthetem, a félig lehúzott redőnyön beszűrődő napsugarakat vizsgálhatom, miközben a konyhapultnak támaszkodva várom, hogy végre kitámolyogjon a szobából. Aztán összeszedtem magam, visszatereltem a gondolataim a jelenbe, és felpattantam, hogy átölelhessem. De nem hagyta magát eltéríteni, mintha csak a gondolataimban olvasott volna - vagy talán hallotta, ahogy a gyomrom panaszosan felmordul, hogy ideje lenne ételt juttatnom a szervezetembe -, az ágyához irányított és a pizzás dobozt közénk csúsztatta.
Ültem a takaróból és párnából épített kuckó közepén, törökülésben, majd' meghalva a boldogságtól, és egyre csak az kavargott bennem, hogy nekem ez minden napra kell. Ez a színtiszta boldogság.