2013. január 15., kedd

Nálad van az ajtó, tessék, itt a kulcsa

Az iskola csendesen nyelte el lépteinket. Beszélgetésünk foszlányai elpárologtak az üresen hagyott termek, a szétszóródott matematika és biológia jegyzetek, meg a képletekkel telecsipkézett, zöld táblák között. Nem emlékszem pontosan, hogyan fejeztem ki magam, csak a torkomban lüktető gombóc, meg a szememet szúró, hívatlan könnycseppek maradtak meg, amiket végül nem engedtem szabadon. Ahogy kiejtettem a számon azt a mondatot, egy másodpercre száznyolcvan fokos fordulatott tett a világ, de mire a végére értem, minden visszabillent, megint csak én voltam én, ő meg ő.
A magyar tanárom együttérzőn, majdnem simogatón nézett rám, ahogy befejeztem a kis, nem túl vidám történetem. Aztán, mint derült égből villámcsapás, mindenféle óvatoskodás nélkül átölelt. Olyan anyai ölelés volt, amitől az ember valahogy önkéntelenül is megnyugszik. Látszik, hogy van két porontya otthon, igazán.
A szívemben a hála és a meglepettség egyre hatalmasabbra növekedett, míg végül a ki nem csordult könnyeim teljesen fel nem száradtak, és át nem vette helyüket az a hálás, még számomra is meleg mosoly, amit kizárólag olyan pillanatokra tartogatok, mint amilyen ez volt.
Köszönöm ezt a váratlan törődést, ezt a nem-kötelező-de-mégis-adom támogatást.
(A magyar tanárom rákérdezett, mi történt velem az utóbbi időben, mi a gond. Én pedig elmeséltem, amilyen röviden csak lehet.)