2013. január 14., hétfő

Meztelen testem most már úgy fest, hogy semmiképpen sem árva

A friss hó halkan ropogott a talpam alatt. Az orromat ugyan csípte a jeges hideg, de a halvány napsugarak simogatták bőrömet. Napok óta nem láttam az eget. Óvatosan lépkedtem Anna mellett a macskaköves úton, hogy az olvadozó locspocsban meg ne csússzak. Nemrég vágódtunk ki az utcára az iskola fojtogató, sárga falai közül, a tudat pedig, hogy mehetek haza, felszabadított, és bohókás vigyort festett arcomra. Szokás szerint zavarban voltam, mert annyi minden volt a fejemben - és egyébként is, ez valahogy tipikusan hozzám tartozik, képtelen vagyok levakarni magamról.
- Szóval, képzeld - kezdtem bele szégyellősen, és megigazgattam (rénszarvas színű) sapkám alól kilógó tincseimet. - Tegnap azt írta, hogy, khm - egy pillanatra elhallgattam, és esküszöm, nem csak a hatás kedvéért, hanem mert valahogy azok a szavak égették a torkomat, vele együtt pedig az arcom, s szinte éreztem, ahogy elpirulok -, szerelmes belém.
Anna erre nagyjából olyan hangot hallatott, amilyet én szoktam, ha valami hiperszuperfantasztikus dolog jut a tudtomra. (Ami, megjegyzem, vetekszik egy kismacska meg egy egérke hangjának furcsa elegyével.) Elégedetten húztam össze a szemem, és lopva rásandítottam. Egyértelműen el volt ájulva a hírtől.
- Éjszaka beszéltünk, és ez lett. Annyira meglepődtem! Mármint pont ő? - elvigyorodtam, és még egyszer, teátrálisan megismételtem az utolsó szócskát. - Ő?
Anna vigyorgva válaszolt:
- Úristen, ez annyira jó! Mármint, nekem Á. sosem mondta még. Azt igen, hogy szeretlek, de ezt... Hát ezt nem.
- Hidd el, én is sokkot kaptam tőle -
nevettem fel élesen, megtartva jó szokásomat, miszerint ha nem tudok mit kezdeni egy adott helyzettel, önkéntelenül és kényszeredetten kipréselek magamból valami ha-ha-ha szerűt. - És nekem sem mondta még eddig, meg igazából nem is számítottam rá. Furcsa, hogy ilyen kis édes lett - hebegtem, meg-megakadva az izgatottságtól.
- Megszelídítetted. Neked lett ilyen. Miattad.
- Haha -
már megint az a nevetés... - Lehet. Olyan... Olyan hihetetlen! - sóhajtottam, fülig érő szájjal, boldogságtól csillogó szemekkel.
Időközben elértük a buszmegállót, ahol egy nénike ácsorgott, fonott kosárral a kezében. Hidegen és gyanakvón mérte fel vigyorgó duónkat, aztán valószínűleg rájött, hogy csak kamaszok vagyunk, így felesleges komolyságot vagy női tartást keresnie mozdulatainkban vagy mondatainkban, úgyhogy elnézően - bár némi lekezelő arcmimikával - arrébb fordította csinosra igazított, kötött sapkás fejét.
A busz érkezéséig még volt pár percem, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon, és gyorsan érdekesebb (ki hinné, hogy létezik ennél is izgalmasabb téma) kérdés felé tereltem beszélgetésünket. Valahogy úgy sült ki, hogy végül mégsem én ajánlottam a fel azt a bizonyos dolgot, ami már hónapok óta kavarog a fejemben.
- El kéne menni a Balatonra nyáron, együtt - lelkendezett Anna, miközben a hideg miatt egyik lábáról a másikra állt.
- Úristen, ez nagyon jó ötlet. Már akartam is mondani! Tudod, több ember, jobb hangulat, kevesebb pénz... Hozhatná Mirrmurr is L.-t, meg, hááát... Szóval, valószínűleg akkor Árnyék is jönne velem - daráltam le, szinte egyhuzamban, miközben szégyellősen, de igen lelkesen kabátzsebembe dugtam két kezem.
Anna cseppet sem borult ki az ötleten, sőt, lelkesen támogatta.
- Úgy van! Meg akarom ismerni! - mosolygott rám, és valamiért ez a kijelentése iszonyatosan jól esett. Nem csak azért, mert ez azt jelenti, hogy a nyárból egy egész hetet tölthetek a barátaimmal és Árnyékkal, hanem azért is, mert így mindannyian megismerhetnek majd belőlem egy részt, egy olyat, amit eddig még nem. És ezt a fantasztikus lehetőséget Anna teremtette meg, csupán azzal, hogy felvetette a kérdést.
Majdnem minden vágyam ez az egy hét velük.