2013. január 11., péntek

Kezet fog a múlttal a jövendő

Az egyetem udvarán, a hatalmas tömegben sétálva elfogott az érzés, mennyire hihetetlen, hogy már itt tartok. Igaz, idén még nem magolom a tételeket, és a professzor asszonyok és urak szívélyes mondatai - "Mindenkit várunk vissza szeptemberben!" - sem nekem szólnak, azért mégis csak megborzongat és felvillanyoz kicsit a tény, hogy itt vagyok, megint valaminek a küszöbén. Alig fogtam fel, hogy gimnazista lettem, megyek is tovább, és valószínűleg ez az egyetemi éveimmel sem lesz másként.
Félelmetes, de szédítően izgalmas is a jövőkép.
Tegnap Árnyékkal, miután mindketten lenyugodtunk, és én konstatáltam magamban, hogy most már ideje lenne nem haragudni az egész világra, beszélgettünk erről. Ha a habos-babos, rózsaszín oldalt vizsgáljuk először, akkor valami fantasztikus éveim lesznek vele - és nem csak vele. Összespórolt pénz, Oszkár, Jackal, rendrakás-mizéria, főzőcskézés, esti tévézés, sok nevetés, cicalábas fürdőkád, párnába suttogott szeretlekek.
De persze van egy kényesebb rész is, amit valahogy még meg kell oldanunk. Az addig vezető út. A mostani tavasz, a sok tanulás ősszel és jövő ilyenkor, az érettségi frász, a kolesz dolog, sőt, egyáltalán a suli kérdés. Persze most nem akarok aggodalmaskodni (és nem is fogok), csak felmerültek az esetleges nehézségek is, mint olyan. De azért hiszem, hogy menni fog, hogy képesek leszünk megteremteni a közös életünket, együtt és boldogan.
Mert végülis, miért ne menne? Van mindkettőnkben elég erő hozzá, ráadásul tudom, hogy a szüleim abszolút támogatnak (és az milyen jó érzés tud lenni, hogy Anyának beszélhetek Árnyékról, végre) mindenben, ami a céljaimat illeti. Úgyhogy semmi probléma nem lesz. Egyébként is, a mostra kell koncentrálni. A mostban pedig épp a szokásos esti - vagy alkalmanként éjszakai - írásos és csevegéses konferenciánkat tartjuk, fizikailag kilométerekre egymástól, de lélekben szorosan közel.
83 nap.



1 hónapja boldogság!