2013. január 2., szerda

Ha ébren volnál, csillagok közt barangolnánk


Remegő ujjakkal pötyögtem be anya mobiljába a számokat. Az agyam zakatolt, hogy talán mégsem jó ötlet, hiszen valószínűleg éppen egyáltalán nincs jól. Gyűlölöm a keddeket! - suhant át a fejemben a gondolat, aztán rádöbbentem, hogy szerda van. Akkor most a szerdákat!
Tényleg nem szeretem, hogy minden második hét keddjén egyedül kell lennem mindennel. Hogy addig még tart a mi, mert érzem, egészen biztosan, hogy Árnyék van. De ezek az egy napos kényszer-eltűnései már megőrjítenek. Leginkább azért, mert tudom, hogy rosszul van. Nem csak az bánt, hogy messze van, hogy nem vackolhatom be magam vele együtt a takaró alá. Nem csak a társasága hiányzik, hanem a tudat is, hogy rendben van. Egyszerűen falra mászom ettől.
Mielőtt megnyomtam volna a kis, zöld négyzetet a mobil kijelzőjén, nagy levegőt vettem. Imádkoztam, hogy ne ébresszem fel, és hogy titokban se haragudjon rám, amiért zavarom. Imádkoztam, hogy egyáltalán felvegye, és ha csak két percre is, de hallhassam a hangját. Tegnap nagyon szétcsúsztam, miután hazaértem. Minden félelmem és fájdalmam beborított, és teljesen kétségbe estem. Aztán órákon át tartó beszélgetések után végre összeszedtem magam. Eldöntöttem, hogy mennie kell.
Végül nagy levegőt vettem, még egyszer utoljára, és ujjamat óvatosan a hívásindításra csúsztattam.
Rémesen hosszú időnek tűnt, amíg búgott a fülembe a telefon. Már a második csengés után meggondoltam magam, és legszívesebben leraktam volna, csak azért, mert elképzeltem, ahogy bágyadtan fekszik a párnáján, kimerülten. Aztán mégsem. Hirtelen elhallgatott a búgás, és rövid - de elég hosszúnak tűnő - hallgatás után egy hang krákogott bele a telefonba, kicsit morcosan.
- Árnyék! - leheltem, félig mosolyogva, mert a hangja kitöltötte azt a fájdalmas űrt, amit a tegnap hagyott maga után.
- Szürke - felelte olyan hangon, hogy összeszorult a szívem.
Hihetetlenül tud hiányozni.