2013. január 5., szombat

Csodának látlak én téged

Az ölébe ejtett kezekkel figyeltem, ahogy mosolyog rám. A hangja, ahogy utasít, hogy maradjak nyugton és üljek vele szembe, összekavarodott gyanakvó gondolataimmal és egyre növekvő kíváncsiságommal.
- Na? - sürgettem, olyan nyugodtan, mintha nem is én kérdeztem volna.
- Mindjárt, csak zavarban vagyok.
- Árny? Zavarban? - nevettem rá.
Nem szólt semmit, csak az ujjaimat birizgálta, és nagy levegőket vett, szüntelenül mosolyogva. Rémesen aranyos volt, ahogy nézett rám, tűnődve-méregetve, vajon mit szólok majd a tervéhez. A tizennyolcadik születésnapomra ugyanis volt valami - állítólag - édes és aranyos ötlete. Vagy az már valóban tervnek számítana? A napokban hergelt ezzel, aztán megígérte, hogy szombaton elmondja.
- Szóval - kezdte végül, egy méretes levegővételbe fojtva a szót -, ez még nem pontosan az, inkább csak az az előtti kérés, szóval igen, tegnap majdnem kitaláltad, de - itt a magasba emelte két kezét, gondolom, hogy igazán hatásos legyen a tiltakozása - a majdnem az ugye nem igen!
Hirtelen mintha nagyon is tudtam volna, mit akar mondani. Az agyam ezerrel kattogott, hitetlenkedve mantrázta folyton, hogy "Nem, azt biztos nem; nem, nem, nem; Szürke, hülye vagy, ha valaki, hát ő biztosan nem, mosolyogj inkább, és várj". Idétlenül elvigyorodtam, tekintve, hogy Árnyéknak még mindig nem sikerült semmi értelmeset kinyögnie. Kíváncsian vártam, ugyan mikor rukkol már elő a dologgal.
- Kiböknéd végre? - noszogattam.
- A kérdés az lenne, hogy - miközben beszélt, elég hosszú ideje a gyűrűsujjam piszkálta, ami újabb okot adott a gyanúra - igent mondanál-e arra, hogy, hát... Ne megkérjem a kezed, hanem, hogy majd megkérjem a kezed. Érted? Egy tetoválás lenne mindkettőnk ujján - magyarázta, és közben végig cirógatta a gyűrűsujjam -, aztán pedig majd megkérném a kezed.
A döbbenettől jóformán levegőhöz sem jutottam. Hitetlenkedve meredtem magam elé, aztán megragadtam a takaróját, és nyüszítve elrejtettem vele az arcom.
- Ez egy nem? - aggodalmaskodott.
- Ez egy "sokkot kaptam" - feleltem a takaró alól, félig vigyorogva, félig kétségbeesve.
Óvatosan kikukkantottam rá. Ugyan nem láttam rendesen a szemét, mert sötét volt a szobájában, akkor is megjegyeztem, ahogy nézett rám.
- Hát ez tényleg elég édes - hebegtem, jobbat nem tudván. - Csak. Nem hiszem el - a hangom élesen, majdnem hisztérikusan csengett. - Nem akarok férjhez menni - szögeztem le végül.
Ezen eltűnődött egy pillanatig.
- Nem is kellene.
- Akkor mit akarsz? -
fintorogtam, miközben óvatosan, mint egy őzike, kibújtam a takaró alól és közelebb araszoltam hozzá, hogy átkarolhassam a nyakát. - Úgy a menyasszonyod leszek - állapítottam meg.
- Igen. De ezt úgy gondold át, hogy csak hárman tudunk róla. Még a szüleim sem.
Összeszűkült szemmel a szobaajtót fixíroztam, mintha arra lenne írva a tökéletes válasz. Hiába bámultam, az agyam cserben hagyott. Folyton csak az a szó járt a fejemben, meg hogy nem, ez valami tévedés, vagy móka. Nem lehet véresen komoly. Vagy mégis?
Árny azonban nem engedte, hogy elkalandozzak, nem engedte, hogy a szerencsétlen családomra gondoljak, akiknek annyira nem jött be az élet - és ezzel együtt a házasság sem -, sőt, még azt sem tudtam igazán mérlegelni, mennyire abszurdum, hogy tulajdonképp a tizenhetet sem töltöttem be, de már majdnem (és a majdnem az nem igen, tudom) meg lett kérve a kezem.
- Szóval, igen? - kérdezte Árnyék, szégyellősen mosolyogva.
Nem szóltam semmit, csak félig hunyt pillákkal beszívtam az illatát, és egy óvatos puszit leheltem az arcára, az édes kis szeplőire. Abban a pillanatban boldog voltam.