2013. január 8., kedd

Bízva bízzál

Nem tudom, mikor lettem jobban.
Tegnap este majdhogynem álomba sírtam magam, miután megtudtam, hogy valószínűleg két hétig nem találkozhatok Árnyékkal, ráadásnak otthon még a közös beszélgetésünket is szabotálták. Anya ugyan mellém bújt este, és igyekezett megnyugtatni azzal, hogy óvatosan a hátam simogatta, de  aztán kiment (és egyébként se ért el nálam túl sokat, csupán annyit, hogy a zokogásom szaggatott el-elsírom magamokká csillapult), és magamra hagyott az egésszel. Levegőhöz sem jutottam a kétségbeesésemtől, olyan félelem kerített hatalmába, amit nehezen visel el az ember. Vagy inkább tehetetlenség. Fogalmam sincsen.
Éppen megnyugodtam már, amikor halkan felcsendült az Esti Kornél Ha ébren volnál című számának kezdő taktusa a párnám alatt. Árnyék hívott. Csak pár perc volt (talán csupán kettő), de a hangja megnyugtatott, a hüppögés eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Úgyhogy, végül elaludtam.
Reggel már - anyukám állítása szerint is - jobban festettem. A vonaton történelmet tanultam, és írtam az új, Mirrmurrtól kapott naplómba egy rémesen pozitív valamit, amiben arról számoltam be, mennyi idő van még pontosan április végéig (113 nap), és hogy aztán a május már csak a miénk.
Mostanra egészen jól vagyok. A magyar tanárom elmondta, hogy elégedett a teljesítményemmel, és abszolút látja a javulást, valószínűleg simán megcsinálom az emelt érettségit. Ez a pár mondat pedig úgy... Összerakott. Hiszen mennyit szenvedtem órákat a könyv felett. És most elrontanám? Végre levegőhöz jutok, és úgy érzem, van életem. Csak belegondolnom nem szabad.
Informatika órán ülve, távol a szobámtól és az ágyamban elsírt könnyeimtől, elhatárolva a hiányától - hiszen a három barátnőm csodás figyelemelterelés -, egészen könnyű elhinni, hogy a lelkesedésem napokig kitart majd, de legalábbis estig. Lelkiekben készítem magam a cica-beszédemhez, amivel majd okosan megpuhítom sokszor olyan megközelíthetetlen nevelőapukám. Fejben felpolcozom, katonás rendbe igazítom a tanulnivalóimat, és pipálgatom, mi az, amivel hamar végzek majd. Itt a suliban, szorgosan pötyögve, könnyű elhinni, hogy lesz affinitásom élni, valóban, Árny nélkül is.
Pénteken megyek a New Yorkba, egy csodás kávézóba Bóbitáékkal. Remek lesz. Akármilyen szörnyű érzés is lesz, hogy azt az estét Árnyékkal is tölthettem volna, élvezni fogom. Valahogy még kibírom ezt a pár hónapot, aztán majd meglátjátok, nem győzöm bejegyezni a jobbnál-jobb közös napjainkat.